Elevenné tenni a múltat

Magyar Kurír - 2024.03.08. (Baranyai Béla)

  • Megosztás
  • 2024. March 08.

Tíz évvel ezelőtt hozta létre az Országgyűlés a Nemzeti Emlékezet Bizottságát (NEB). A kutatókból, szakértőkből álló szervezet célja „a kommunista diktatúrával kapcsolatos állami emlékezet megőrzése, a kommunista diktatúra hatalmi működésének feltárása”. Soós Viktor Attila történésszel, a NEB tagjával a kommunista egyházüldözésről beszélgetett a M?agyar Kurír munkatársa.


Ateizmusa mellett, vagy azon túl, miért tekintett ellenségként az ideológia vezérelte kommunista diktatúra az egyházakra?

– A második világháború után az egyházak voltak a legnagyobb társadalmi beágyazottságú szervezetek. A kommunisták mindvégig igyekeztek csökkenteni ezt a befolyást. A társadalom egészének tekintetében hittek abban, hogy az embereket át lehet formálni, olyannyira – ahogyan azt a Rákosi-érában szerették volna –, hogy akár meg is szűnnek az egyházak. A kádári politika annyiban módosított ezen, hogy az ellenségesnek vélt egyháziakkal szemben felléptek, ám a lojális egyházi szereplőket hagyták működni. De még a hatvanas években is problémát jelentett a hatalomnak, hogy sok esetben a párttagok is részt vettek egyházi rendezvényeken – esküvőn, keresztelőn vagy temetésen. Azt ők is érezték, hogy ezt nem lehet megtiltani, ám igyekeztek minimalizálni ezek számát.

Mik voltak az egyházüldözés szakaszai?

– A második világháború után elsősorban azokkal szemben léptek fel, akik valami módon összetűzésbe kerültek a szovjet katonákkal. Az első lépés az anyagi bázis, a földtulajdon elvétele volt. A koalíciós időszakban viszont már szintet lépnek. Ezt jelezte, amikor Rajk László kommunista belügyminiszter ’46 nyarán betiltotta az egyházi egyesületeket. Amikor 1948-ban az egyházi iskolákat elvették, már zajlottak az egyháziak elleni perek: a Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica vezetője és kulturális titkára, illetve a Lénárd Ödön piarista szerzetes elleni eljárás. Ettől kezdve beindult a gépezet. 1949-ben Mindszenty József bíborost ítélték el, 1950-ben betiltották a szerzetesrendek nagy részét, és meg kell említenünk a Grősz József kalocsai érsek elleni, általában kevésbé emlegetett pert is – erre 1951-ben került sor –, hiszen ez több mint kétszáz embert érintett, ráadásul közülük tizenhetet halálra ítéltek. De egészen a hetvenes évek elejéig szinte nincs is olyan év, amikor ne marasztalnának el valakit egyházzal összefüggő tevékenységért. Az én olvasatomban éppen ezért nincs különbség a Rákosi- vagy a Kádár-féle egyházüldözés között.

Rákosiék inkább az alsópapságot vették célba, míg később elsősorban az egyházi vezetésre összpontosított a hatalom. A módszerben mintha mégis lenne eltérés.

– A Kádár-korszakban van egy határ, valamikor a hatvanas években: a ’61-es nagy egyházi perek után már a püspökökkel állíttatják félre azokat a papokat, akik nem tetszenek a rendszernek. A békepapok szerepe is erre az időre kristályosodik ki. Fontos mérföldkő, amikor a magyar állam részleges megállapodást köt a Szentszékkel 1964-ben, ám a szerzetesek elleni perek csak ezután indultak. Kádárék egy idő után egyfajta kompromisszumra törekedtek az egyházakkal kapcsolatban, részben azért, mert elfogytak a püspökök. Az állami hozzájárulást ezt követően csak olyan püspökök kinevezéséhez adták meg, akik nem álltak szemben az állammal.

Kádár Jánosnak sokrétű ismerete volt arról, hogyan kell alkalmazni az egyházakkal szembeni elnyomó politikát. Miként használta ki ezt akkor, amikor már minden hatalom az ő kezében volt?

– Kádár János belügyminiszterként már szerzett tapasztalatokat ezen a téren. Pócspetribe (1948 júniusa) maga is elment Péter Gáborral, az ÁVO vezetőjével együtt kivizsgálni a történteket. De Kádárt amúgy is érdekelte ez a terület, igyekezett személyes kapcsolatokat kiépíteni egyes egyháziakkal. Emellett a káderpolitikája is sikeres volt, megtalálta azokat a személyeket, akik az egyházakkal szemben a legjobban tudták érvényesíteni a párt és az ő akaratát. Érdekes eset volt, amikor a „felszabadulás” huszonötödik évfordulóján Pénzes Balduin főszerkesztő vezércikke megjelent az Új Emberben. Kádár személyesen írt egy levelet az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökének, amelyből kiderül, hogy bár lát még ellentéteket a saját és a cikkíró megközelítése között, talált közös pontokat is, vagyis az irányt jónak tartja. Látszik, hogy figyelt a területre, tájékozott volt az egyházakkal kapcsolatos kérdésekben. Sokan, így a papok sem a diktátort látták benne, hanem azt, akihez különféle ügyekben fordulni lehet. Kádár nagyon ügyesen használta ki ezt a helyzetet. Az első időben még „golyószóróval” ment volna az egyházak ellen, ám később a húzd meg, ereszd meg taktikára váltott. Ne feledjük, hogy egészen 1989-ig listázták a papokat – ki a lojális, ki az ellenséges vagy semleges –, figyelték, hogy melyik egyházi személy milyen sajtóterméket kap külföldről.

Ha már szóba került, az Új Ember archívumában őrzött, a hatvanas években keletkezett dokumentumok szerint a főszerkesztőnek minden részletkérdéssel kapcsolatban be kellett számolnia az ÁEH-nak: be kellett jelentenie néhány napos gyógykezelését, engedélyt kellett kérnie a falinaptár példányszámának növeléséhez…

– Az 1951-ben szovjet mintára létrehozott ÁEH minden területen ellenőrizte az egyházak működését, így természetesen a sajtóra is fokozottan figyeltek. A hatvanas években született egy jelentés, amely a katolikus sajtótermékeket vizsgálta. Ebben utalnak az előzetes cenzúra megszüntetésére. Képzeljünk el egy hetilapot, amely úgy jelenik meg, hogy minden egyes cikket – már nyomdakész állapotban – be kell mutatni a hivatalnak…

Ez nagy gondot okozott, hiszen a kihúzott cikk helyére mást kellett keresni.

– Igen, ráadásul a példányszámot is meghatározták, de az újranyomáshoz is engedélyt kellett kérni. Egy papi jubileumi szentkép, egy kegytárgy forgalomba kerüléséhez is hozzájárulásra volt szükség.

Az ÁEH és a Belügyminisztérium (BM) egyházi tevékenységgel foglalkozó osztályai között milyen együttműködés volt?

– Minden megye- és püspöki székhelyen volt egyházügyi megbízott, akinek az volt a feladata, hogy a területén felügyelje az egyházak működését. Ugyanakkor az ÁEH és a BM – a III/III-as Csoportfőnökségen belül külön osztály foglalkozott az egyházakkal – minden információt megosztott egymással. Még olyan is előfordult, hogy 1966-76 között Győrben ugyanaz a személy, Kovács István volt az ÁEH és a BM megbízottja. Zalaegerszegen Kodela József ÁEH-megbízott odaadta az irodáját az állambiztonságnak azért, hogy ott hálózati személyekkel találkozhassanak. A Világosság rezidentúra idején (ezt a szervezetet az ÁEH fedése alatt állambiztonsági tisztek részvételével hozták létre 1968-ban; feladata a Vatikán elleni hírszerző tevékenység volt) négy belügyest is betelepítettek az Állami Egyházügyi Hivatalba. Az ÁEH éves értekezletein mindig ott voltak az egyházakat felügyelő belügyi tisztviselők.

Más állami, párt- és társadalmi szervek miként vették ki a részüket az egyházak elleni tevékenységből?

– Egy pártállamban az egyházak elleni tevékenység nem egyetlen szinten folyt. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat is nagy szerepet vállalt ebben, mint ahogyan a művészeti oktatásban is tetten érhetjük a vallásos világnézettel szembeni harcot. A hetvenes években például készült olyan vizsgafilm, amelynek vezérmotívuma egy pap lejáratása volt. Nem csak a Népszabadságban tettek közzé egyháziakat lejárató cikkeket. A Ludas Matyiban számtalan, a vallásosságot kifigurázó karikatúra jelent meg, de még a Nők Lapjában is találunk olyan írást – például mélyinterjút Miklós Imre ÁEH-vezetővel –, amelyben az egyházellenes propaganda kapott teret.

Mi volt a békepapok valódi hatása az Egyház működésére?

– A békepapi mozgalom 1950-ben jött létre, pártállami nyomásra. Ma még nincs lezárva ennek a története, sok a tisztázatlan kérdés. A békepapok – vagyis a rendszerhez lojális egyházi személyek – nagyon sokat ártottak az Egyháznak, hiszen azok kerültek magasabb beosztásba, azokat helyezték a központi helyen lévő plébániákra, akik a papi békemozgalom tagjai voltak. A Hazafias Népfront jelöltjeiként még a parlamentbe is bekerültek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a legtöbbjük nem mindenekfelett szolgálta a rendszert. Olofsson Placid bencés szerzetes pap például a hetvenes években egy békepap, Horváth Richárd közvetítésével jutott útlevélhez. Horváth a Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagja volt. Szabó Gézáról, a békapapi mozgalom lapjának, a Katolikus Szónak a felelős szerkesztőjéről számtalan olyan történetet lehetett hallani, amelyből kiderült, hogy igazi lelkipásztor volt.

Egy értekezleten, 1989 júniusában Horváth József, a BM III/III. Csoportfőnökségének vezetője úgy fogalmazott: „lényegében az egyházak elsorvasztásán munkálkodtunk”. Ám egy kimutatás szerint az egyházi vonalon foglalkoztatott hálózati személyek aránya nemhogy csökkent, de növekedett az évtizedek alatt. Milyen valós eredményt értek el a kommunisták? Változott az egyházak társadalmi beágyazottsága?

– Ha pusztán a statisztikát nézzük, akkor azt látjuk, hogy kevesebben voltak a vallásos emberek, mint közvetlenül a háború után. Ám ennek a nagyfokú társadalmi mobilitás is oka, hiszen sokan költöztek a városba, az elvilágiasodás pedig minden európai társadalomra jellemző volt. Ugyanakkor egy ilyen fokú, sokáig működtetett egyházüldözés sem maradhatott hatástalan. A hálózati személyek létszámát a bázisközösségek, a Regnum Marianum, az ifjúsággal foglalkozó papok megfigyelése miatt a késő kádári rendszerben sem lehetett csökkenteni. A hetvenes, nyolcvanas évektől nagyszámú könyv áramlott külföldről Magyarországra, majd innen tovább a Felvidékre, Erdélybe, a Délvidékre. A pártállam ezt nyomon követte, ehhez pedig emberekre volt szüksége. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok beszervezett személyben maguk a tartótisztek sem bíztak meg.

A pannonhalmi főapát megválasztása is azt mutatja, hogy nem volt olyan egyházi terület, amibe ne szólt volna bele az Állambiztonság.

– Miután Legányi Norbert pannonhalmi főapát 1969-ben lemondott, a konvent 1972-ben Jáki Zénót választotta meg, ám állami nyomásra végül Szennay András lett a főapát. De az állam minden egyházi kinevezésbe beleszólt. Egy tartótiszt mondta nekem egyszer, hogy elsősorban a fiatalokat igyekeztek beszervezni, mert ha valakit a rendszer segít magas állásba, az örökké hálás lesz érte. Az biztos, hogy mindenhova elért a pártapparátus keze. A diktatúra működtetői számára nem volt mindegy, hogy ki a főapát, kiből lesz püspök, ki hol végzi az egyházi tevékenységét.

A NEB tízéves fennállásának alkalmából megrendezett konferencián is felmerült a felelősségre vonások elmaradásának kérdése. Találtam olyan forrást, amely szerint az ÁEH tisztségviselőit a rendszerváltás után szívesen alkalmazták a civil szférában, elsősorban az egyházakkal kapcsolatban szerzett tapasztalataik miatt.

– Abból a szempontból valóban elmaradt a múlttal való szembenézés, hogy a diktatúra működtetőit soha nem számoltatták el. A legtöbbjük nevét ismerjük, magam is háromszázötven olyan személy életrajzát írtam meg, akik az egyházakkal foglalkoztak. Az, hogy valaki megyei egyházügyi megbízott volt, komoly pozíciót jelentett, hiszen a párt irányvonalát követve minden, egyházzal kapcsolatos ügybe beleszólt. De nem mindegy, hogy mire és hogyan emlékezünk. Bács-Kiskun vármegyében Fekete Jánosnak, aki 1969-től 1983-ig a megyei egyházügyi megbízott volt, az egyik templom kertjében a mai napig emléktáblája van. Lehet, hogy kiváló tudományos munkát végzett, de az biztos, hogy nem kellene emléktáblát állítani neki. Tudjuk, hogy Győr-Moson-Sopron megyében tíz évig a BM SZT- (szigorúan titkos) tisztje volt az egyházügyi megbízott. Valóban, az 1989-es fordulat a legtöbb, pártállamot szolgáló személy számára nem jelentett törést. A Komárom-Esztergom megyei megbízott a rendszerváltás után a megyei önkormányzat tisztségviselője lett, Pozsonyi László, az ÁEH egyik vezetője pedig 1990-ben az Igazságügyi Minisztériumba került. Sarkadi Nagy Barna, aki 1989-ben még az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese volt, a rendszerváltás után átnyergelt az üzleti szférába, egy ideig még az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt. vezetésében is helyet foglalt. Nekünk kötelességünk, hogy a nemzet történeti tudatának szempontjából legalább megőrizzük és a nyilvánosság elé tárjuk azoknak a nevét, akik a diktatúrát működtették.

A Küzdelem a lelkekért megemlékezés-sorozat kiállítását középiskolákba is elvitték. Hogyan fogadták ezt a fiatalok?

– Ez a kiállítás azokat az ifjúsággal foglalkozó egyházi és világi személyeket mutatja be, akiket ebben az időben letartóztattak és elítéltek. Számomra a legdöbbenetesebb élmény az volt, amikor a Szent II. János Pál Iskolaközpontban megrendezett megnyitón a diákok felvetették: mi ez ahhoz képest, ami Ukrajnában történt. Sokszor nem is tudjuk elképzelni, hogy szüleink és nagyszüleink nemzedékének milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük. A fiatalokat ugyanakkor érdekli a titkosrendőrség története, a lehallgatások technikai részletei, de nekünk azt is meg kell értetnünk velük, hogyan működött az ő világukhoz semmiben sem hasonító diktatúra. A mai fiatalság sem tekint közömbösen a múltra, ám az is igaz, hogy meg kell találnunk azt a nyelvet, amit értenek. Olyan történetekre van szükség, amelyek számukra is befogadhatók. Ilyen lehet például Brenner János élete vagy Lénárd Ödön és versei. A mai fiatalok számára is mond valamit, hogy Apor Vilmos kiállt a védtelen nőkért. A Küzdelem a lelkekért kiállítás mellé egy szerepjáték is társul, ennek segítségével pedig megélhetővé, elevenné tudjuk tenni azt a múltat, amire minden nemzedéknek, így a mai fiataloknak is emlékezniük kell.

Forrás: Elevenné tenni a múltat – Interjú Soós Viktor Attilával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjával Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 3-i számában olvasható.


Címkék

Soós Viktor Attila egyházüldözés