Családokat hurcoltak el a zárt táborokba

„Ordították, hogy rendőrség, nyissák ki! Akkor én 12 éves voltam. Nagyon megijedtem. Édesapám mondta édesanyámnak, hogy vegyen elő tiszta alsó ruhát és két nadrágot vesz fel, mert ha ütik, jobban bírja.” – emlékezett vissza az 1950. június 23-ra virradó éjszakára Bagladi Józsefné Szabó Jolán, akit családjával együtt a hurcoltak el. Ők is aközé a 2446 személy közé tartoztak, akiket családostul, álmukból felverve, ezen az éjjelen vittek el erőszakkal zárt táborokba, melyeket külön erre a célra felállított különleges őrsök (K-őrsök) őriztek.

Mi állt ennek a hátterében?

1950-ben a szovjet-jugoszláv viszony elmérgesedésével Magyarország déli határszakaszán egy szigorúan ellenőrzött, 15 km mélységű határsávot alakítottak ki, melyet 1952-ben a nyugati határra is kiterjesztettek. A déli határsávra vonatkozó „politikai és adminisztratív” rendszabályok kidolgozásával a párt megbízta Kádár János belügyminisztert, Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét és Kristóf Istvánt, az MDP Szervezési, majd Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetőjét. A „külső fenyegetéssel” szembeni védekezés mellett a „belső ellenségnek” nyilvánított emberekre is csapást mértek. Az ÁVH nyilvántartásba vette a határsávban élő, a kommunista rendszer szempontjából megbízhatatlannak, kuláknak, osztályellenségnek nyilvánított személyeket és családjaikat. Számukra az ország keleti részében jelöltek ki kényszerlakhelyet. Hivatalosan őket „telepeseknek”, vagy Gerő Ernő szavai szerint „internálásjellegű kitelepítetteknek” nevezték.

Kezdetben hét zárt táborból álló rendszert hoztak létre, Árkus, Borzas, Kócs, Kónya, Kormó, Polgár (Lenin-tanya) és Tiszaszentimre (Pusztakilences, Erzsébet-tanya) területén. 1952 végére Borsós, Ebes, Elep, Lászlómajor és Tedej táboraival bővült tizenkettőre a kényszermunkatáborok száma. A zárt táborba hurcoltakat emberi lakhatásra alkalmatlan birkahodályokban, ólakban és mezőgazdasági épületekben helyezték el. Az éhezés és az ellátatlanság különösen sújtotta a gyermekeket, időseket, várandós vagy kisgyermekes anyákat. Aki munkaképes volt, annak fizikai munkát kellett végeznie az állami gazdaságokban.

„Azt sem tudtuk, hogy meddig tartanak itt, hogy valaha szabadok leszünk-e. Gyerekek és megtört öregek sokasága, és síró emberek látványa, még ma is elborzaszt. Lovasira érkezve a felnőtteket a közeli birkahodályhoz parancsolták, és kipakoltatták velük a bent lévő trágyát, mert előtte nap még birkák otthona volt, majd megalmoztak, mint az állatoknak. Este már ott aludtunk.” – folytatta emlékei felidézését a kislányként elhurcolt Bagladi Józsefné.

A zárt táborokba a déli és a nyugati határsáv mellett a nagyvárosokból, például Szegedről, Miskolcról és Hatvanból is számos családot hurcoltak. A zárt táborokba történt elhurcolások becslések szerint 8–9 ezer embert, családokat, köztük gyermekeket és időseket érintettek.