Borzalom és elhallgatás – nem szabad feledni a Gulág szörnyűségeit

MULT-KOR.HU - 2015.11.25.

  • Megosztás
  • 2015. November 25.

„Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot tudunk nyújtani Önöknek”

A rendezvényt megnyitó Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója köszöntőjében elmondta, hogy a második világháború előtt, alatt vagy után a Szovjetunió által megszállt területek lakóinak „szinte az első pillanattól kezdve el kellett szenvedniük a bolsevik terrort.” M. Kiss Réka, a Nemzetiségi Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke köszöntőjében kiemelte, hogy a Vörös Hadsereg a szabadság helyett a rabság hétköznapjait hozta el. Mint elmondta, a 40 éves diktatúra lehetetlenné tette a kollektív gyászmunkát, ezért is fontos a történtek felidézése és tudományos szinten történő feldolgozása, amelyhez a NEB többek között egykori Gulág-rabok visszaemlékezésének közreadásával is szeretne hozzájárulni. M. Kiss Réka kifejtette, mind kevesebb a túlélő és a szemtanú, eközben pedig felnőtt az első olyan generáció, amelynek már nem kellett megtapasztalni, hogy mit jelent diktatúrában élni.

Balog Zoltán köszöntőjében elmondta, hogy ha mindenki megjelent volna a helyszínen, akinek a családját érintette a szovjet megszállás, feltehetően nemcsak az Akadémia dísztermében, hanem a Széchenyi téren sem férnének el. Felhívta rá a figyelmet, hogy nagy az adósságunk azokkal szemben, akik sokat szenvedtek a kommunizmus alatt. Hangsúlyozta, hogy bármely embertelen rendszer áldozataira együtt kell emlékeznünk, és közös veszteségként kell tekinteni rájuk. Ha együtt tudunk emlékezni, abból nemcsak a jelen, hanem a jövő generációi is profitálhatnak.

Mint kifejtette, a szabadság hiányának élménye, a rabság tapasztalata köti össze az Elbától keletre fekvő területek népeit. A kommunizmus azonban nemcsak Kelet-, hanem Nyugat-Európa ügye is. Mindkét diktatúra Európa közös, terhes öröksége, így a múlt feldolgozása közös európai felelősség. Chestertont idézve kifejtette, hogy ahelyett, hogy mindent magunk mögött hagyunk, mindent magunkba kell fogadnunk: nem szabad elfelejteni emberek tízezreinek meghurcolását, a birodalmi terrort. A miniszter egy Antall József-idézettel zárta beszédét: „Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot tudunk nyújtani Önöknek.”

Az egykori észt miniszterelnök, Mart Laar elsősorban azt emelte ki előadásában, hogy a deportálások Közép- és Kelet-Európa nagy részét, valamint Észak-Európa egy részét is érintették. Mint hangsúlyozta, a szovjetunióbeli (szovjet-oroszországi) politikai és etnikai tisztogatások a kozákok tömeges deportálásával már az 1920-as években megkezdődtek. Innentől kezdve pedig nem volt megállás: a második világháború alatt és azt követően a balti államok lakosai mellett többek között a csehek, lengyelek, finnek, magyarok, tatárok ezrei is mindenféle tárgyalás vagy bírósági ítélet nélkül kerültek a Gulágra. Ráadásul nemcsak a férfiakat vitték el, hanem sokszor teljes családokat deportáltak a Szovjetunió távoli területeire. A gyerekeknek azt mondták, hogy felejtsék el a nyelvüket, hiszen az országuk már nem létezik, és nem fog létezni a jövőben sem. Laar kifejtette: fontos, hogy Oroszországban ma már hozzá lehet férni az egykori dokumentumokhoz. Tudni kell, hogy mi történt, mert ha megértjük a múltat, akkor megérthetjük a jelent is.

Akik nem vettek tudomást a Gulágról

Jan Rydel, a lengyelországi Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatát Irányító Bizottság elnöke az elsősorban a szovjetek által elkövetett bűntettek elhallgatásáról szóló előadásában kifejtette, hogy a Gulág szón nemcsak egy embertelen intézményrendszert kell érteni, hanem érdemes egyfajta pars pro totoként az egész sztálini rendszer szimbólumaként használni. Elmondta, hogy az európaiaknak a második világháborúig tulajdonképpen nem volt tudomásuk a Gulág borzalmairól, és bár az SZKP XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov-beszéd végképp megtörte a táborrendszer létezésével kapcsolatos csendet, sokan – elsősorban a nyugat-európai baloldali értelmiség – még később sem voltak hajlandóak tudomást venni a Gulágon milliók által tapasztalt szörnyűségekről. Mint Rydel elmondta, Borisz Paszternak regénye, a Zsivago doktor, valamint az abból készült Doktor Zsivagó című film, valamint Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportjának megjelenése után azonban már nem tehettek úgy, mintha egy lényegtelen dologról lenne szó.

Andreas Hilger rendkívül alapos, az elhurcolt németekkel kapcsolatos statisztikák egész sorát felvonultató előadásában a volgai németek kálváriájától kezdve a több millió német hadifogoly sorsáig a német nemzetiségűek szovjetek általi meghurcolását vette végig. Harald Knoll az osztrák Gulág-foglyok – a németekénél kevésbé ismert – sorsáról tartott előadást. Mint elmondta, már az első világháború előtt is éltek osztrákok – javarészt kereskedők, diplomaták vagy egyszerű munkások – a későbbi Szovjetunió területén, az osztrák-magyar hadifoglyok közül pedig sokan nem térhettek haza, így ők kénytelenek voltak a Szovjet-Oroszországban (később pedig a Szovjetunióban) új életet kezdeni.

Voltak emellett, akik a 30-as évek elején az osztrák gazdasági válság elől menekültek a Szovjetunióba (nem politikailag motivált emigráció volt, egy részük jó pozíciókat kapott a szovjet iparban), az osztrák politika fasizálódása miatt pedig szintén nem kevés baloldali választotta a szovjetunióbeli emigrációt. Előbbiek közül később sokakat letartóztattak, és bár voltak, akik hazatérhettek, a Gulágra is rengeteg embert száműztek. Az osztrák politikai menekültek többségét a Molotov-Ribbentrop paktum megkötését követően visszaküldték a birodalmi Németországba, ahol aztán a Gestapo vette őket kezelésbe. A legtöbb, 150 ezer osztrák hadifogolyként került a Gulágra, de a második világháború végén a szovjetek mintegy kétezer civilt is elhurcoltak. Többségüket 1947-48-ban engedték haza, de voltak olyanok is, akiket 1949-ben újra elítéltek, és csak Sztálin halála után, vagy az osztrák államszerződés megkötését követően kerültek haza.

Marek Handerek a szovjetek által meghurcolt lengyelekről tartott előadásában elmondta, hogy az NKVD már Kelet-Lengyelország 1939-es megszállásának kezdetén letartóztatott mindenkit, akit veszélyesnek tartott. 40 ezren kerültek közülük politikai fogolyként a Gulágra. Handerek hozzátette: a lengyelek sok táborban összefogtak egymással, hogy valamennyire megkönnyítsék az életüket; az egyik legjobban szervezett nemzetiségi csoport a lengyel volt a Gulágon. Emellett azonban a Lengyelországból származó nemzetiségek (főként az ukránok a nemzetiségnek tekintett zsidók), valamint a lengyelek közötti feszültség is megjelent a lágerekben.

Mint a kutató kifejtette, új időszakot jelentett a német-szovjet háború, mivel a Barbarossa hadművelet megindulása után csökkentek a foglyok fejadagjai, keményebben kellett dolgozniuk, és még komolyabban ellenőrizték őket. A frontvonalon a szovjetek sok tábort evakuáltak, és az őrök eközben sokakat lelőttek, mert túl lassúak voltak, vagy próbáltak megszökni. Bár az 1941. július 30-én elfogadott, a londoni lengyel emigráns kormány és a Szovjetunió között megkötött segélynyújtási egyezményben (Sikorski-Majszkij szerződés) amnesztiát ígértek azoknak a lengyeleknek, akik a Szovjetunióban raboskodtak, ennek ellenére korántsem engedtek mindenkit szabadon, miután pedig 1943-ban kiderült, hogy a katyni mészárlást a szovjetek követték el, a szovjetek és a lengyelek közötti kapcsolat teljesen megszakadt, így esély sem maradt arra, hogy a Gulág lengyel foglyai egyhamar szabaduljanak.

Az erdélyi etnikai tisztogatástól a délvidéki magyarok kálváriájáig

Murádin János Kristóf előadásában az észak-erdélyi deportálások két nagyobb hullámáról beszélt. Mint elmondta, Sztálin az 1943. június 7-én a brit kormánynak küldött üzenetében fogalmazta meg hivatalosan is a kollektív bűnösség elvét, de emellett a román pártok is a magyarok bűnösségét hangsúlyozták. 1944. szeptemberben-októberben mintegy 20 ezer észak-erdélyi magyar polgári lakost hurcoltak el (csak Kolozsvárról 5 ezret, Tordáról pedig 700 főt, vagyis minden tizedik embert). A szovjet parancsnokoknak kellettek a hadifoglyok a harcok elhúzódásának indoklására, emellett a hatalmas szovjetunióbeli munkaerőhiány pótlása miatt is szükség volt emberekre, de a magyarok megbüntetése is az okok között szerepelt. Az elhurcolt magyarok 24 %-a volt értelmiségi: többek között Mikó Imre kisebbségjogászt, Mikecs László fiatal történészt, Kiss Jenő írót, Erdő János későbbi unitáris püspököt és Járosi Andor evangélikus esperest is foglyul ejtették.

Ezután 1945 januárjában következett a svábok és a szászok elhurcolása, amely már nem csak a férfiakat érintette. Január 10-16. legalább 70 ezren estek fogságba, de a valós szám feltehetően inkább 80-90 ezer lehetett. Bár kötelezően kellett mindenkinek „munkára” jelentkezni, sokakért a szovjetek, valamint román a román csendőrség soraiból kikerült segítőik jöttek el. Aki német anyanyelvű, az fasiszta – szólt az indoklás. Még a román kommunisták is agitáltak a németek elhurcolása érdekében, hitleristának bélyegezve a népcsoport minden tagját.

A foglyok többsége 1947-48-ban került haza. Az utolsó nagyobb csoport 1949-ben érkezett, de volt, akik csak 1953 után láthatták újra szülőföldjüket. Az 1944-ben elhurcoltak közül 5000-6500 fő (25-30 %), a németek közül pedig 14-25 ezren már sohasem tértek vissza. A hazatértek visszailleszkedése a társadalmi előítéletek miatt nagyon nehéz volt, a Securitate pedig hallgatásra kényszerítették őket – tette hozzá a kutató. A történész kiemelte, hogy erdélyi specfikumnak számít, hogy a román adminisztráció is sokat tett a magyarok és a németek elhurcolásáért. Ami Erdélyben zajlott 1944-45-ben, az egy etnikai tisztogatásra tett kísérletnek tekinthető.

Dupka György a kárpátaljai magyarok és németek elhurcolásáról tartott előadásában elmondta, hogy a Sztálin parancsára 1944. augusztus 5-én létrejött 4. ukrán frontra katonapolitikai értelemben tulajdonképpen már nem volt szükség, és a lépés valójában Kárpátalja megszerzésére és szovjetizálására irányult. A területet Benes ajánlotta fel a szovjeteknek, cserébe pedig azt kérte, hogy kapjon szabad kezet a németek és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítésére. Kárpátalja szovjetizálásához az ideológiai alapot a ruszinok állítólagos vágyával teremtették meg, miszerint a népcsoport alig várja, hogy egyesülhessen a „szovjet anyácskával”.

A magyar és a német férfiak első csoportját 1944 őszén hasonló okokból hurcolták el, mint az észak-erdélyieket: a harcok elhúzódását csak a hatalmas ellenállással, ennek következtében pedig a hadifoglyok magas számával tudták indokolni Sztálinnak. Emellett hangsúlyozták, hogy Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását megkönnyíti, ha a veszélyt jelentő magyaroktól és a németektől megtisztítják a területet. A szovjetek nemcsak katonákat, hanem civileket is összeszedtek. Novemberben mintegy 22 ezer magyar és német férfit vittek el málenkij robotra Szolyvára, ahol a táborban pusztító flekktífuszjárvány miatt több ezren meghaltak. Kárpátaljáról 1944-45-ben összesen mintegy 40-50 ezer főt hurcoltak el málenkij robotra.

Olga Vlagyimirovna Lavinszkaja előadásában a Gulag-foglyok hazatérésére fókuszált. Az Orosz Föderáció Állami Levéltárának osztályvezető-helyettese számos érdekes dokumentummal szemléltette a repatriálandó foglyok kényszerhelyzetét: sok csoport írt levelet a szovjeteknek, gyakran egyenesen Sztálinnak, amelyben megköszönték az addigi a gondoskodást, valamint hogy hazaengedik őket, és megígérték, hogy a szovjet nép barátai lesznek.

A kutató emellett számos, hazatérés előtt álló magyarokról készült fotót, valamint szovjet hivatalos iratot is bemutatott. Kiemelte, hogy Magyarországról sok olyan iratot küldtek ki a szovjet hatóságoknak, amelyben igazolták, hogy egyes személyek nem voltak németbarát vagy fasiszta szervezet tagjai, hogy hamarabb hazaengedjék őket. A történész végezetül kitért a délvidéki magyarok kálváriájára is, közülük ugyanis nem mindenkit engedtek vissza a jugoszláv hatóságok - a Magyarorszgon rekedteket a magyar hatóságok pedig szívélyes fogadtatás helyett internálták.

Forrás:


Címkék

Gulag