Bírók és ügyészek, akik elutasították a részvételt a koncepciós perekben

Az 1956 utáni halálos ítéletek többségénél nem valódi ügyész és nem igazi bíró járt el. Bemutatjuk vérbírókat és- ügyészeket; azokat, akik nem voltak hajlandók koncepciós perben részt venni; és azt a férfit, aki a halálos ágyán egykori áldozatának gyónta meg vétkeit.

Egy részeg orosz katona gépfegyverrel a kezében betört egy alföldi tanyára. A gazda megelőzi, és vasvillával agyonszúrja, majd elrejti a holtestet. A jogos önvédelmi tett 1944 októberében-novemberében történt a kecskeméti tanyavilágban. Az utóbb, 1950-ben indított büntetőeljárás során ezért felmentő ítéletet hirdettek ki. Ennek folytatásaként következett be a Rákosi és Gerő vezette diktatúra és a bírói függetlenség erőteljes összecsapása 1950–1951-ben a dr. Rákossy Árpáddal és társaival szemben indított büntetőügy során. A vádlottak: dr. Rákossy, a Kecskeméti Megyei Bíróság tanácselnöke, dr. Bakkay Tibor ugyanezen bíróság bírája, dr. Nagy Lajos ugyanitt fogalmazó, valamint a Kecskeméti Államügyészség elnöke, dr. Gorzó György és az ugyanitt államügyész dr. Holosnyai Ambrus voltak. A tanácselnököt végül hatévi börtönbüntetésre és társait is elmarasztalták. Ez a történet mégis azt bizonyítja, hogy a bíró még a kegyetlen diktatúra idején is szolgálhatja az igazságot.

Bebörtönzésükkel utóbb éppen azt akarták mindenki számára világossá tenni, hogy ezért nagy árat kell fizetni. Az ügyészeknek és a bíróknak az önkény éveiben ’56 előtt – és így volt ez utána is – azzal kellett szembe nézniük, hogy a legsúlyosabb szerepet szánják nekik – velük próbálják legalizálni a forradalom és szabadságharc résztvevőivel való leszámolást. A Kúria, a Legfőbb Ügyészség és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös kutatásainak az egyik legmeghökkentőbb eredménye az, hogy a vérbírók, és „vérügyészek”, jó része valójában nem volt sem bíró, sem ügyész, a perekkel leplezett politikai gyilkosságokat nem jogvégzettekkel, hanem hithű kommunistákkal végeztették el.

A hatalom már a negyvenes évek végétől lecserélte a jogászi elit jó részét, 1956 után az ügyészi csúcsszerv, a Legfőbb Ügyészség dolgozóinak 60 százaléka (!) nem rendelkezett egyetemi végzettséggel. A normál ügyészi és bírói képzés sok-sok évig tart, a kommunista ítészek jó részének nemhogy jogi diplomája, de még érettségije sem volt – a Bírói és Államügyészi Akadémián hathetes politikai és tíz hónapos oktatást követően szakjogászi oklevelet kaptak. Képzésük azt szolgálta, hogy a kirakatperekben elhangzottak hasonlítsanak (valamelyest) a jogi szaknyelvre. Jól példázza ezt Kelemen Kornél, az angyalföldi munkások perében első fokon eljáró ügyész. A hat elemit végzett üzemi munkás 1948-ban lett ávós, és 1954-ben iratkozott be az akadémiára, ahol így jellemezték: „igen gyenge írás és fogalmazási készséget” mutatott, egyetemi tanulmányait pedig el sem kezdte. A Tóth Ilona és társaival szemben indított perben a vádat első fokon képviselő Molnár György szintén hat elemivel és cipészsegédi múlttal rendelkezett, egy év alatt lett belőle ügyész. Ám ugyanígy bíró is lehetett valaki, Laluska Pál például hat elemivel, szabósegédként 1950 novemberében végezte el az akadémiát. Nemhogy jogtudori diploma, de érettségi bizonyítvány nélkül lett volna legfelsőbb bírósági bíró, de közben kitört a forradalom és a forradalmi bizottmány rosszallása miatt visszautasította a megbízatást. (Így nem lett belőle vérbíró, és került fel a Kúria márványtáblájára arany betűkkel a neve.)

A forradalmat követő megtorlás idején azok ültek a pulpituson, akik korábban százszámra B-listáztatták ki a bírótársaikat, és húszas-harmincas éveikre olyan karriert mondhattak magukénak, amelyet korábban több évtizedes bírói-ügyészi gyakorlattal kellett megalapozni. Ám a forradalom még a vérbírói, terrorügyészi kart is megrázta. A Legfőbb Ügyészségről négy dolgozó mondott le az állásáról, mert nem volt hajlandó részt venni a statáriális perekben, 14 ügyészt elbocsátottak, 29 pedig elhagyta hazáját. A Legfelsőbb Bíróságon 23 olyan bíró volt, akit az 1956-os forradalom után távolítottak el, mert inkább lemondott, mint a gyorsított eljárásokban halálos ítéleteket kelljen kiszabnia. Nagy részük olyan személy volt, akiket már a kommunista hatalom idején neveztek ki. Így az a különleges helyzet áll elő, hogy a Kúria épületében található márványtáblán, amelyre arany betűkkel írták fel az igazság mellett kiálló, a hatalommal szembeszegülő, és ezért drágán megfizető legfőbb ítészek neveit, olyanok is olvashatóak, akik korábban politikai ügyekben halálos ítéleteket is hoztak, 1956 után mégsem vállalták a halálosztást.

A két csoport tagjai sok esetben hasonló pályát futottak be. A hatalom először a neki nemet mondókat állította félre, de egy idő után sorra kerültek azok is, akik buzgón együttműködtek a Kádár-rendszerrel. Ahogy Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezetbizottság elnöke lapunknak mondta, a hatvanas évekre megtörtént 1956 tabusítása, az életrajzokból fokozatosan kikopott a megtorlásban játszott szerep, a hetvenes évektől pedig már mindenki inkább felejteni szerette volna, mi is történt valójában. A vérbírók közül is sokan végezték a jogászi „elfekvőben” vállalati jogtanácsosként, s ez volt a hatalommal szembe forduló bírók menedéke is.

Nagy jogászi karriert azok tudtak befutni, akik túlléptek a vérbírói, -ügyészi szerepkörön, és minisztériumi tisztviselők, ügyészi vezetők vagy ügyvédek lettek. (Életrajzukból persze kivágták a megtorlás éveit) Így lett például hálapénz elleni élharcos és az egészségügyi műhibaperek ügyvédje a 2011-ben 90 évesen elhunyt Ádám György, aki a korábban említett dr. Rákossy Árpád bíró és társai elítélésének jogi anyagát készítette államvédelmisként – hangzott el a Kúrián tartott minapi emlékkonferencián.

A kádárista bíróságok 1956 után 225 végrehajtott halálos ítéletet hoztak. Zinner Tibor történész a konferencián emlékeztetett: a kivégzettek számát tekintve sem az 1848-49 utáni megtorlás, sem a véres párizsi kommün nem mérhető a kádári leszámoláshoz. De miért kellett ehhez a bírósági színjáték? A NEB elnöke szerint a terror legalizálására, hiszen az ötvenes évek már a tömegmédia korszaka, a nyugati sajtót azonnal bejárják az ikonikussá vált fotók, amelyeken munkásgyerekek harcolnak a szovjet tankok ellen. A perekkel azt akarják bebizonyítani, hogy a szovjeteket a fasizmus visszatérésének megakadályozására kellett behívni. Csakhogy ilyen számú per, halálos ítélet kiszabására még az ötvenes években csúcsra járatott igazságszolgáltatási rendszer sem volt alkalmas. A tömeges megtorláshoz egyszerűsítik és gyorsítják az eljárásokat, polgári (vagyis például örökösödési, válási vitákban eljáró) bírákat is átrendelnek halálosztói szerepbe. Összeállításunkban sosem látott fotókon, bírók és ügyészek frissen kimutatott részletes életrajzával azt mutatjuk meg, hogy nem lehet mindent a diktatúra számlájára írni, az egyén is felelős a tetteiért, hiszen voltak, akik nemet mondtak a megtorlásra. Végül is a kádári terv bejött, a pereknek álcázott politikai gyilkosságokért utóbb senkit sem vontak felelősségre.

Jeszenszky Ferenc bíró

A Mindszentyvel és társaival szemben indított büntetőperhez jogi szakvéleményt készítő pénzügyi szakjogászból előbb a Legfelső Bíróság forradalmi bizottmányának elnöke.

A jogász végzettségű Jeszenszky a Magyar Nemzeti Bank vezérigazgatójaként fogadja 1946-ban az aranyvonatot, az amerikaiak által visszaszolgáltatott 30 tonna nemesfémet, az ő aláírása szerepel az első forintbankókon. Ő szolgáltatja a fő szakmai érveket a perben elítélt Esterházy Pál herceggel szemben, akit 15 évre ítélnek az államrend megdöntését célzó összeesküvésben való részvétel és devizavétség miatt. Jeszenszky „jutalmul” lesz tagja a Legfelsőbb Bíróságnak, társadalmi tulajdonnal összefüggő perekben is halálos ítéletet hoz már a forradalom előtt. Mégis őt választják a Legfelsőbb Bíróság forradalmi bizottmányának elnökévé, az ő irányításával tiltják ki az illegális kommunista múlttal rendelkező bírákat az épületből, rehabilitálják Király Bélát, Budapest katonai parancsnokát. Jeszenszkyt a forradalom bukása után elbocsátják, évekig még fizikai munkásként sem alkalmazhatta senki. Csak 1963 után dolgozhatott újra jogászként – jogtanácsosként. Bíró soha többé nem lehetett.

Mátsik György ügyész

Aki halált kért Mansfeld Péterre

Bár a közvélemény szeret csak vérbírókról beszélni, de a megtorlásban legalább ilyen szerepe van az ügyészeknek, és a vádiratot akkoriban megszövegező politikai rendőrségnek is. Mátsik György első fokon halált kért Mansfeld Péterre, akit ekkor még „csak” életfogytiglanra ítélnek. Mátsik segédmunkásból lesz Borsod megyei rendőrkapitány, és 32 évesen kerül a fővárosi főügyészség politikai osztályára. Ő is akadémistaként indul, 27 vádlottra kér halálbüntetést. 1966-ban megrovást kap, vállalati jogtanácsosként folytatja. A hulladékgazdálkodással foglalkozó MÉH-nél lesz osztályvezető, a kohászati részlegen. 2012-ben Mansfeld Péter fivére (másokkal együtt) emberölés bűntette miatt feljelentést tesz ellene, de a Központi Nyomozó Főügyészség bűncselekmény hiányában megszünteti az eljárást. A megtorlás kevés tettesének ismerjük az arcvonásait, a korabeli fotókon többnyire csak az áldozatok szerepelnek. A Heti Válasz elsőként találta meg Mátsik korabeli fotóját.

Vágó Tibor bíró

Kötelet Fónay Jenőnek

A szabósegédből egy év alatt bíróvá átképzett Vágó a Legfelsőbb Bíróság ítészeként összesen 12 embert ítél halálra, és közülük csak Fónay Jenő menekül meg az akasztástól. Az első fokon életfogytiglant kapó Mansfeld Pétert ő ítéli halálra bírói tanácsával. (A gyerekakasztás csak morális törvényt sértett, a megtorlás jogi szabályai szerint ezt már korábban is megtehette volna.) Vágó már legfelső bírósági bíró, amikor elvégzi a jogi egyetemet, és egészen 1990-ben bekövetkezett haláláig bíróként dolgozik.

Molnár György ügyész

Aki nem tartotta kegyelemre méltónak Tóth Ilonát

Fodrászsegédből lesz ávós, majd 1953-ban egyéves gyorsképzéssel ügyész. 1957 elején helyezték át vidékről a fővárosba, ekkor már joghallgató, de még csak harmadéves, és rögtön megkapja az első nyilvános pert, amelyen be kell bizonyítania, hogy a „kegyetlen” medika és Gyöngyösi Miklós, a „sokszorosan visszaeső bűnöző” gyilkos. Azóta kiderült, hogy a szintén kivégzett Gyöngyösi bűnözőmúltját az eljárás számára kreálták. Az ügyész már négy nappal a Tóth Ilona-per első fokú ítéleteinek meghozatala előtt kiváló dolgozó kitüntetést kap. Az első fokú verdikt utáni kegyelmi tanácskozáson az ítéletet a bíró, B. Tóth Matild életfogytiglanra akarja enyhíteni, de Molnár a halálra szavaz. Húsz később kivégzett személy esetében képviseli első fokon a vádat, egyebek között Angyal István és társai perében.

Szimler János katonai bíró

Brusznyai Árpád mellett még 22 embert ítélt másodfokon halálra.

Marós segédmunkásból lesz egy év alatt bíró, majd másfél hónap alatt hadbíró. „Ítélkezéseiben pártos, tanácsát is ebben a szellemben neveli” – dicsérik meg 1956-ban. Az ő lelkén szárad a veszprémi tanár, Brusznyai Árpád jogerős halálos ítélete. Szimler nyugdíjazását már 1962-ben kezdeményezik, mert 1956 előtt baloldaliakat is elítélt. Kiemelt nyugdíjban részesül, ellátása 1962-ben 2845 (mai értéken 430 ezer) forint.

Borsi Zoltán ügyész

Aki elérte Mansfeld akasztását

Borsi azon vérügyészek közé tartozik, akik jogi diplomával is rendelkeztek. Még nincs 30 éves, amikor az első fokon életfogytiglanra ítélt Mansfeld Péterre másodfokon halálbüntetést kér – és kap. A terrorítéletek után hivatalnok lesz.A Legfőbb Ügyészségen 1953. október 28-tól előadó, csoportügyész, 1954. június 2-től 1960. augusztus 31-ig főosztályügyész. Előbb a közjogi szakterületen, 1956. március 1-től a Személyzeti Osztályon, 1956. november 16-tól a Büntetőbírósági Főosztályon, 1959. május 9-től az Államellenes Ügyek Osztályán. Az MSZMP KB Pártfőiskoláján tanult 1960. szeptember 1.–1962. július 1. között, 1962. július 1-től főosztályügyész, szeptember 1-től főosztályvezető ügyész, megbízva a Legfőbb Ügyészség Titkárságának vezetésével szeptember 24-ével. 1962. szeptember 21-től a Magánjogi és Közigazgatás-jogi Főosztályon is dolgozott. Felmentve öregségi nyugdíjjogosultság elérése miatt 1990. június 30-cal.

Radó Zoltán bíró

Akit lecseréltek Nagy Imre tárgyalása után

Ő mondja ki a Tóth Ilona perben a jogerős ítéletet, tíz ember haláláért felel, azért csak annyiért, mert két általa kivégzésre ítélt utóbb kegyelmet kap. Így menekül meg Obersovszky Gyula is. Radó tanácsvezetésével kezdődik Nagy Imre és társai perének elsőfokú tárgyalása a bíróságon, de mivel szovjet kérésre a pert felfüggesztették, és utána súlyos szívbetegséget kapott, bírót cserélnek és Vida Ferenc végezteti ki a miniszterelnököt. Radó képzett bíró, már 1928-ban jogi doktorátust szerez. 1971-ben, 43 éves korában mentik fel legfelső bírósági állásából.

Feri Sándor bíró

Rákosi jogi tanácsadójából „karrierforradalmár”

1915-ben orosz fogságba esik, és a Szmolnij őrségében feltűnve ismerkedik meg Leninnel. Jogvégzett hithű kommunista, 1945-től a Legfelsőbb Bíróság bírája. 1945-ben az ő javaslatára kezdik meg a bírák eltávolítását. 1956. október 23-án azonban ő is támogatja, hogy kitegyék a lyukas zászlót a Legfelsőbb Bíróság épületére, jelen van a Bem-szobornál, tagja annak a tanácsnak, amelyik felmenti Király Bélát, és kezdeményezi a volt legfőbb bíró, dr. Domokos József leváltását. Tette mögött azonban szakmai sértődöttség áll, az elnökkel való rivalizálás, amiért mellőzöttséggel kell fizetnie.

Radó Ilona ügyész

Halálbüntetés 34 emberre

„Politikailag jól képzett elvtárs, aki ennek alapján szilárd politikai értékeléseket ad. Ebben a munkakörben ez a legfontosabb követelmény”– így jellemezték Radó Ilonát 1961-ben. A másodfokú vádat legalább 34 halálos ítéletben képviselő ügyész nemcsak a Tóth Ilona perben kért halált a medikára, hanem a Széna tériek, a csepeliek és a Péterfy utcaiak elleni megtorlásban is részt vett.

Halász Pál bíró

Aki 19 embert juttatott kötélre

Jogvégzett személy, illegális kommunista, majd a csepeli politikai-rendészeti osztály egyik alapítója. 1957 és 1959 között sorozatban ítél halálra forradalmárokat, köztük a Széna térieket, de durva stílusát 1962-ben már felróják neki. Ennek ellenére a Fővárosi Bíróság főtanácsosa egészen 1980-ig.

Kéri József ügyész

Hét év börtön vád képviselőjére

Kéri József Győr megyei főügyész egyike azoknak, akiket a forradalom hőseivel együtt említenek. Az ő feladata lenne a mosonmagyaróvári kommunista sortűz utáni megtorlás. A főügyész azonban megtagadja a letartóztatási parancsok aláírását, mert úgy látja a gyanúsítottak inkább fékezték a népharagot, mint gerjesztették azt. 1957 februárjában Marosán György pártvezető támadásaival szemben kiáll a győri forradalmár vezetők mellett. Hét év börtönre ítélik.

Grátz Endre ügyész

Huszonötévesen akasztat, 26 évesen lapátra kerül

Mindössze 25 éves, amikor megkapja Kéri József ügyeit. Csak a mosonmagyaróvári ügyben hét embert akasztanak fel — azért nem nyolcat, mert Szigethy Attila, a győri forradalmárok vezetője még az ítélet előtt öngyilkos lesz. 1958-ben Veszprémbe helyezik, négy hónap múlva súlyosan erkölcstelen életmódja miatt elbocsátják. A nyolcvanas évek végén vállalkozóként tűnik fel, családjáé az egyik első butik a fővárosban, a Petőfi Sándor utcai Simeoni.

Megtért a vérbíró

Megrázó élményről számolt be néhány éve Kerényi Lajos a Vatikáni Rádiónak. A piarista szerzetes évek óta kórházlelkészként tevékenykedik, és a 2000-res években törődött idős emberre lett figyelmes az egyik kórteremben. Beszélgetni kezdtek, de az illető zavartan, bűntudatosan viselkedett; elmesélte, hogy életében milyen sok embernek ártott, majd megkérdezte a lelkészt: „Mi a véleménye Olti Vilmosról?” Kerényi azt felelte, hogy a lehető legrosszabb, hiszen a negyvenes-ötvenes években vérbíró volt: „Halálra ítélt sokakat, elítélte az én drága Mindszenty atyámat, nemzetemet, engem.” A férfi erre így fakadt ki: „Ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olti Vilmos. Kérem, könyörüljön!” A papnak földbe gyökerezett a lába, és a szíve hevesen kezdett verni. A beteg zokogva a nyakába borult, bocsánatáért esedezett, majd töredelmesen meggyónt. Olti végül azt kérdezte: „Akkor nyugodt lehetek?” Az atya megsimogatta az arcát, és annyit mondott: „Igen, minden rendben van, az irgalmas Jézus megbocsátott önnek.” Kerényi Lajos 1948-ban azért került az Államvédelmi Osztály kezére, mert az egyházi iskolák megszüntetése ellen tiltakozó szórólapokat terjesztett. Ugyanaz az Olti Vilmos ítélte el, aki a Budapesti Polgári Törvényszéken volt joggyakornok 1945-ig, majd a Budapesti Népügyészség népügyésze. Az I. M. Börtönügyi Főosztályának munkatársa, a Budapesti Uzsorabíróság bírája, majd a Budapesti Népbíróság tanácsvezetője, elnöke 1948. szeptember 10-től. Dr. Nagy Károly utóda lett, és amikor dr. Nagy különtanácsi elnöki tisztét megszüntette a tárca, ekkor nevezték ki dr. Oltit, immár a Budapesti Népbíróság elnökét a népbírósági különtanács elnökévé is. Az idő tájt, majd a Budapesti Megyei Bíróság elsőfokú büntetőeljárásban ítélkező tanácsvezetőjeként a kiemelkedő politikai büntetőperekben kifejtett tevékenysége miatt nem bíráskodhatott a forradalom után. A Fővárosi Bíróság. meghatározó ítélőbíróját 1956. október 29-én, másnapi hatállyal mentették fel, munkaviszonya november 14-én megszűnt. Ítélkezett a „Rajk”-ügy mellékpereiben és a kiemelkedő nem munkásmozgalmi személyekkel szemben indított büntetőügyekben, Papp Simon-, Mindszenty József-, Grősz József és társai, stb. büntetőügyében. Ügyvéd volt 1957. április 27.–1960. március 12. között, utána a Bőr KISZÖV jogtanácsosa, végül idegenvezető lett. Budapesten 2009. április 4-én hunyt el.

Teljes cikk:

• címoldal, 1.oldal, 2.oldal, 3.oldal, 4.oldal, 5.oldal.