Az 1956-os forradalom vidéken kezdődött és vidéken ért véget

ORIGO.HU - 2020.10.23. (ELTER TAMÁS)

  • Megosztás
  • 2020. October 23.

A nagyközönség számára az 1956-os forradalom és szabadságharc története egyértelműen Budapest központú eseménysorozatnak tűnhet. Noha kormányzati-közhatalmi centrumként kétségkívül a főváros számított a forradalom idegközpontjának, de a kommunista diktatúrát megrengető október 23-i felkelés lángját mégis vidéken lobbantották fel. A forradalmat és szabadságharcot brutálisan leverő szovjet intervenció után az ellenállás utolsó parazsai szintén vidéken hunytak ki, jóval az után, hogy Budapesten már kíméletlenül felszámolták azt. A vidék 1956-os szerepével és jelentőségével kapcsolatos új kutatási eredményekről Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke nyilatkozott az Origónak, a forradalom évfordulója alkalmából.

Az 1956-os forradalom kitörését hagyományosan a Budapesti Műszaki Egyetemről elindult, és a pártvezetés, valamint Piros László belügyminiszter részéről október 23-án délelőtt még betiltott, majd kora délután engedélyezett tüntetéshez szokás kötni, csakúgy, mint a szovjet intervenció miatt szabadságharccá alakult fegyveres ellenállás végét is a november 11-i csepeli eseményekhez. Valóban Budapestről indult, illetve a fővárosban is fejeződött be az 1956-os forradalom és szabadságharc?

Ha a fontos részleteket nézzük, a kép ennél sokkal árnyaltabb. Az 1956-os események történetét tanulmányozó kutatók között ma már egységesnek tekinthető az az álláspont, hogy a forradalom - lényegét tekintve - Szegeden kezdődött el. Október 16-án a dél-alföldi egyetemi városban jött létre, pontosabban vált ki az egységes kommunista Dolgozó Ifjúság Szövetségéből (DISZ), és alakult újjá a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ. Ez azért számít kulcsfontosságú eseménynek, mert noha 1956 nyarára a Petőfi Körbe, valamint a Magyar Írók Szövetségébe tömörült értelmiség egyre nyíltabban bírálta a rendszert, ám az események sorában a MEFESZ tekinthető a legelső, a pártállami struktúrától teljesen független, autonóm tömegszervezetnek. A reformértelmiségi körökkel szemben a szegedi diákok már olyan követeléseket fogalmaztak meg, AMELYEK EGYÉRTELMŰEN TÚLMUTATTAK A RENDSZER MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÁNDÉKÁN, így többek között a szovjet megszálló erők kivonását, a többpártrendszer visszaállítását, és a koncepciós perek felülvizsgálatát követelték, ami egyértelműen a sztálinista pártállam legitimációja megkérdőjelezésének számított. Az általános tévhittel szemben az első fegyverhasználat sem Budapesten, az október 23-i esti, a Magyar Rádió épülete előtti tüntetésen történt, hanem a debreceni sortűzzel kezdődött. Aznap, tehát október 23-án délután több tízezresre becsülhető fegyvertelen, békés tömeg tartott nagygyűlést a Hajdú-Bihar megyei nagyvárosban. Komócsin Zoltán megyei párttitkár utasítására A HELYI ÁVH KÉSŐ DÉLUTÁN, FÉL HAT KÖRÜL BELELŐTT A TÖMEGBE, AMINEK HALÁLOS ÁLDOZATAI IS VOLTAK. Ez a brutális cselekmény még a rádió előtt eldördült ÁVH-s sortűz előtt történt. A debreceni vérengzést a Kádár-rendszer évtizedeiben szándékosan agyonhallgatták, az „ellenforradalom" kirobbanását pedig a rádió ostromához kötötték.

Ha jól tudom, a rendszerkritikus értelmiség nemcsak a budapesti Petőfi Körben, illetve az írószövetségben, hanem a vidéki nagyvárosokban is elkezdte megszervezni önmagát, méghozzá jóval a forradalmi események előtt.

Igen, ez valóban így van. Szeged példája mutatja, hogy a fővároson kívül a vidéki nagyvárosokban is elindult az értelmiség szervezkedése, méghozzá parallel a budapesti mozgalmakkal. De nemcsak az értelmiség, HANEM A SZTÁLINISTA RENDSZER FUNDAMENTUMÁNAK TARTOTT IPARI MUNKÁSSÁG SORAIBAN IS ELINDULT A SZERVEZKEDÉS, így például október 2-án Diósgyőrben, a vasműben tartják meg az első rendszerkritikus munkásgyűlést, amelyet sorra követnek hasonlóak a vidéki ipari központokban. Itt bukkannak fel az első olyan hiteles emberek, akik később a helyi forradalmi testületek vezetői lettek. De nemcsak a nagyvárosokban, illetve az ipari központokban, HANEM A FALVAKBAN IS ELKEZDTEK SZERVEZKEDNI. Az ezzel kapcsolatos levéltári források ugyan szegényesebbek, a történések kevésbé feldolgozottak, mint a budapesti, vagy a néhány nagyvároshoz kötődő események, de az kétségtelen, hogy a rendszerellenes erjedés a falvakban is igen erőteljes volt. 1956 nyarára teljesen becsődölt az erőszakos téeszesítés, olyannyira, hogy például Bács-Kiskun megyében akut élelmiszerhiány alakult ki, holott ezt a megyét tartották az ország éléstárának. A falvakban számos helyen felvonulásokon, gyűléseken adtak hangot elégedetlenségüknek a gazdák, illetve a falusi intelligencia tagjai.

Az 1956-tal kapcsolatos visszaemlékezésekben gyakran emlegetik azt a szinte hihetetlen összefogást, illetve szolidaritást, ami a forradalmat jellemezte, a résztvevők társadalmi helyzetétől függetlenül. Mit mutatnak erről a kutatások, milyen volt a főváros, valamint a vidék közötti kapcsolat a forradalom idején?

Kevés olyan esemény létezik a magyar történelemben, amelyben olyan széleskörűen vettek volna részt a társadalom különböző rétegei, mint az 1956-os forradalomban. A vidéken létrejött nemzeti bizottságok szinte az egyik napról a másikra lebontották a kommunista tanácsrendszert, éppen ezért a vidéki események döbbentették rá igazából a pártállami vezetést a forradalom rendkívül széles társadalmi bázisára. Nem véletlen, hogy az Apró Antal vezetésével életre hívott Katonai Bizottság egyik legfontosabb törekvése a vidék leválasztása lett volna a forradalmasodó Budapestről. Miután a hatalmát menteni igyekvő diktatúra ez irányú kísérletei kudarcba fulladtak, az eszközökben nem válogató kommunista hatalom ismét megmutatta brutális kíméletlenségét; október 25. és 26. között - alig két nap alatt – 45 sortűz dördült el vidéken. A vidéki sortüzeknél is ugyanaz a szisztéma érvényesült, mint a hasonló budapesti atrocitásoknál: mindig a békésen gyülekező tömegbe lőttek bele az egyébként előírt figyelmeztetés és tömegoszlatás nélkül. Az egyik legjobban ismert vidéki vérengzés az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz, amikor a határőrlakatanyához vonuló fegyvertelen békés tömegbe - amelyben sok volt a nő és a gyermek – a „zöld ávósok" belelőttek. A mind a mai napig ismeretlen számú, több tucat, de könnyen lehetséges, hogy száznál is több áldozatot követelő vérengzés után elszabaduló indulatokat a Győri Nemzeti Tanácstól a helyszínre érkezett Földes Gábor és Tihanyi Árpád csillapította le, két tisztet kimentve a felháborodott tömeg kezei közül, kettőt pedig kórházba juttatva. Ennek ellenére, a kádári megtorlás idején halálra ítélték és kivégezték őket. Népítéletszerű lincselés azonban csak nagyon kevés történt vidéken, MERT OTT SZINTE KIVÉTEL NÉLKÜL RENDPÁRTI VOLT A FORRADALOM, szinte kínosan ügyelve a törvényességre. Nem függetlenül ettől a forradalom hetei alatt a vidék önzetlenül, jelentős élelmiszer szállítmányokkal támogatta a fővárost.

Említette, hogy a forradalom idején a vidék csaknem kivétel nélkül rendpárti maradt. Mit kell ezen érteni, megvilágítaná-e ezt egy-két konkrét példával is?

A forradalom vidéki eseményeinek kutatása megerősíti, hogy a sztálinista rendszer ellen felkelt tömeg a forradalom kibontakozását, a diktatúra képviselőinek, illetve az atrocitások elkövetőinek a felelősségre vonását is törvényes keretek között, a jogszerűség talaján maradva képzelte el. ERRE SZÁMOS PÉLDÁT ISMERÜNK. Hagy említsem meg Dancsi József nevét, aki mint egykori szociáldemokrata, gyári munkásként lett Szolnokon a forradalmi munkástanács elnöke. Neki köszönhető, hogy november 4-ig - a szovjet intervenciós erők bevonulásáig -, a városban nem voltak erőszakos cselekmények. Az ő személyes sorsa azért is érdekes, mert a szovjet szuronyok árnyékában felállított Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány feje, Kádár János személyesen kérte fel Szolnokon a kormányában való részvételre, de Dancsi József elutasította a kollaborációt. Ennek ellenére 1957 januárjáig megmaradhatott városi tanácselnöknek, ekkor eltávolították, majd áprilisban letartóztatták, és nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Emberi roncsként szabadult ki a diktatúra börtönéből. De megemlíthetem Szobonya Zoltán jogász nevét is, aki a Rákosi-korszakban ügyvédként segítette a koholt vádakkal perbe fogott gazdákat. 1956-ban ő lett szűkebb pátriája, Jánoshalma vezetője. Osztatlan tekintélyének köszönhetően sikeresen fenntartotta a rendet, megmentette a helyi kommunista vezetőket a népítélettől, és minden szempontból betarttatta a törvényességet. A Kádár-diktatúrától ő is megkapta ezért a „jutalmát": halálra ítélték és felakasztották. Vidéken nem következett be anarchia, nem hordták szét a téesz-vagyont, és nem torolták meg önbíráskodás szerűen az egyéni, jogos sérelmeket. Mindezek ellenére a kádári megtorlás rendkívül brutálisan lépett fel a szabadságharc vérbefojtása után vidéken is. Az önszerveződés során kiemelkedett szinte kivétel nélkül köztiszteletben álló vezetők és a helyi közösségük között többnyire nagyon erős, személyes jellegű kapcsolat állt fenn. Ez, valamint a rendkívül széleskörű országos összefogás is azt bizonyítja, hogy az 1956-os Magyarország még egyáltalán nem volt atomizált társadalom. Nem véletlen, hogy az 1956 utáni megtorlás egyik legfőbb célja az erős társadalmi kohézió megtörése, szétbomlasztása volt.

Mi történt vidéken a forradalom leverése után, és hogyan reagáltak a helyi közösségek a szabadságharc ügyének elbukására?

Ha vidékről indult el, úgy is mondhatjuk, hogy vidéken ért véget a forradalom. Az 1956-os események második fázisában, a november 4-i második szovjet intervenció után kibontakozó passzív ellenállás is elsősorban a vidéket, Salgótarjánt, Tatabányát, Miskolcot, Békés megyét és egyéb településeket érintett. AZ ÚJ HATALOM A TILTAKOZÁS MINDEN FORMÁJÁVAL SZEMBEN KÍMÉLETLEN ERŐSZAKKAL LÉPETT FEL. A jól ismert, véres erőszakba torkolló salgótarjáni, egri, miskolci tüntetéseken kívül Battonyán december 8-án, Gyulán pedig december 17-én voltak jelentős megmozdulások. A Pest megyei Tinnyén december 20-án asszonyok tartottak csendes tüntetést, amit a kádári karhatalom brutálisan szétvert. A KARHATALMISTÁK BELELŐTTEK A TÖMEGBE, ÉS EGY HÚSZÉVES NŐ ÉLETÉT VESZTETTE. De például a győri munkástanács is a helyén maradt a forradalom vérbefojtása után, sőt, ők tárgyaltak a szovjet városparancsnoksággal. A passzív rezisztencia legtovább a falvakban tartott ki, amit a Kádár-rezsim csak nagyon nehezen tudott felszámolni. KEVÉSSÉ ISMERT AZ EGYHÁZAK SZEREPE A FORRADALOM ESEMÉNYEIBEN, EZÉRT ERRŐL IS ÉRDEMES SZÓT EJTENÜNK. A falvakban és kisvárosokban a lelkészek, illetve a presbiterek gyakran részt vettek a helyi nemzeti bizottságok munkájában, amelyeket többnyire a katolikus plébánosok is támogattak, de főleg református vonalon volt ez tapasztalható. 1956 novemberében, a szabadságharc leverése után a magyar református egyház legtekintélyesebb vezetője, Ravasz László püspök a forradalom szabadságeszményének fenntartását célzó körlevelet adott ki, amelyre 900 egyházi közösség válaszolt pozitívan, a megtorlás és megfélemlítés ellenére is.

Mit tudunk a kádári megtorlás vidéki áldozatiról?

A forradalom törvényességhez ragaszkodó, az önbíráskodást és az egyéb atrocitásokat elutasító, illetve azokat megakadályozó vidéki, úgynevezett rendpárti vezetők többsége annak ellenére sem emigrált, hogy családjuk, barátaik kimondottan erre bíztatták őket a fenyegető megtorlás miatt. Sokuknak vált személyes tragédiájává, hogy rendíthetetlenül bíztak az igazukban, még a diktatúra megtorló gépezetével szemben is. A MEGTORLÁS SORÁN KISZABOTT HALÁLBÜNTETÉSEK KÖZÜL 231 ÍTÉLET HAJTOTTAK VÉGRE, EZEKNEK HARMADA VIDÉKI. A vidéki munkástanácsok és nemzeti bizottságok tagjai közül sokakat ítéltek hosszú szabadságvesztésre, és nem egyszer a családjukat is teljesen tönkretevő vagyonelkobzásra. Éppen ezért az egyik nagy tanulság, hogy ezek a sorsok nem csak egyéni tragédiák, mivel az elítéltek családtagjait is ellehetetlenítették. A vidéki eseményekben még bőven van kutatnivaló. Az 1956-os forradalom és szabadságharc vidéki történetei korántsem kerültek be annyira a köztudatba és 1956 képébe, mint a budapesti események, pedig ezek nagyon fontos vonások ahhoz, hogy a forradalom valódi arcot kapjon.

Forrás:


Képek


Címkék

Földváryné Kiss Réka 1956