Akik mertek nemet mondani

(A cikkhez Bódiné Beliznai Kinga és Zinner Tibor Akiknek nevét emléktábla őrzi című könyvét használta fel a szerző.)

2007 óta a Kúria aulájában, Justitia szobrával szemben emléktábla őrzi azoknak a bíráknak a nevét, akik az ’56-os forradalom és szabadságharc után nem voltak hajlandóak kiszolgálni a szovjet fegyverek által helyreállított hatalom megtorlással kapcsolatos igényeit. Sokan sokféle utat jártak be 1956 előtt, ám mindaz, amit akkor és a megtorlás idején tettek, maradandóvá vált – ahogy azoknak a kollégáiknak a tettei is, akik behódoltak a hatalomnak.

2016-ban az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából a Kúria, a Legfőbb Ügyészség és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elindított egy speciális kutatási programot, amelynek fókuszában az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő büntetőperek és megtorlások állnak. A feltárás az emblematikus mártírok mellett az „igazságszolgáltatás” irányító és végrehajtó testületei mögött álló személyeket veszi górcső alá. A kutatás első része azokról a bírákról szól, akik nemet mertek mondani a hatalomnak. Ők azok, akik inkább lemondtak tisztségükről, mint hogy hivatásuk íratlan szabályait megszegjék. Vállalták sorsukat még akkor is, ha mindez azzal járt, hogy elveszítették állásukat, és egy életre megbélyegzettek lettek.

Megsemmisíteni kíméletlenül

A forradalom tizenkét dicsőséges napja után, hamarosan kezdetét vette a hatalom brutális válaszreakciója: a megtorlás. A korabeli bírósági ítéletek nyomán – legalább – kétszázhuszonnyolc ’56-os életét oltották ki. Az országos leszámolások során huszonhatezer embert marasztaltak el és ítéltek különböző időtartamú szabadságvesztésre. Több mint harmincötezer személy ellen indítottak eljárást, és közel tizenháromezer főre tehető az internáltak száma.

Az 1959-es és az 1960-as részleges kegyelmi intézkedéseket az 1963-as közkegyelem követte, ami még mindig nem vonatkozott minden elítéltre. Több mint harminc év telt el addig, míg az ártatlanul kivégzett miniszterelnököt, Nagy Imrét és társait 1989. június 16-án újratemették, majd három hét múlva, július 6-án a mártírok jogilag is elégtételt kaptak, miután felmentették őket a vádak alól. Ugyanezen a napon halt meg a kivégzésükért felelős kommunista pártvezető, Kádár János. Az ’56 miatt meghurcoltak jogi rehabilitációja azonban további hosszú évekig húzódott. Azok a vidéki és fővárosi bírák, akik a forradalom idején, majd az azt követő rövid időszakban a pártutasításoktól mentes, független igazságszolgáltatás megteremtésen fáradoztak, november 4-e után már jól tudták, hogy erőfeszítéseik hiábavalók. 1956 decemberének második hetében a Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelettel létrehozta a statáriális bíráskodást. Egészen addig nem indult büntetőeljárás az „ellenforradalom” kapcsán – részben a bírói ellenállás miatt. Éppen ezért megkezdődött a szabotáló bírói kar eltávolítása is, ami 1957 január közepén, a gyorsított eljárások bevezetésével még nagyobb lendületet vett. A bírói kar létszáma az első fázisban kilencvenkét fővel csökkent. Közülük ötvennégy személyt azért távolítottak el, mert tevékenyen részt vállaltak a forradalom céljainak megvalósításában, és megtagadták a megtorlásokban való részvételt. További harmincnyolc személyt életkorára hivatkozva bocsátottak el. 1957 végére már száznegyven bíró és ötven fogalmazó találta magát a magyar igazságszolgáltatás falain kívül.

A történtek legnagyobb vesztese a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága volt. A hatalom február közepéig megváltoztatta a Legfelsőbb Bíróság büntetőítélkezésében tevékenykedő testületének összetételét. Akik maradhattak, és azok, akik újonnan jöttek, tudták, hogy mit várnak tőlük. Hivatásuk írott és íratlan szabályait áthágták, részt vállaltak a megtorlásokban. Huszonhárom egykori legfelsőbb bírósági bíró azonban nemet mondott. Bármilyen kacskaringós volt is az útjuk ’56 őszéig, mindaz, amit akkor és a megtorlás idején tettek, maradandóvá vált. Rájuk utalt Domokos József (1890–1978), a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1957-ben: „Elvtársak! Tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától. Ne engedjük magunkat áljogtudósok magyarázataitól félrevezetni, akik egyik kezükben a talmudot, a másikban régi foljánsokat tartva igyekeznek megmagyarázni, hogy november 4-e előtt nem lehetett gyilkosságokat elkövetni, és hogy a gyorsított eljárásban három hónapi börtönt is ki lehet szabni. Ne üljünk fel ezeknek, és ne feledjük, hogy a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletáriátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsék!” Domokos Kolozsvárott és Budapesten folytatott jogi tanulmányokat. 1918 decemberében jogtudori oklevelet kapott. Az MSZDP-nek (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) 1912-ben, a KMP-nek (Kommunisták Magyarországi Pártja) 1919-ben (a vörösterror idején) lett tagja. A Tanácsköztársaság bukása után, 1920-ban Bécsbe menekült, ahol 1921-től a Bécsi Magyar Újság belső munkatársaként tevékenykedett. 1925-ben tért csak vissza Magyarországra. 1927 júliusától volt ügyvéd. 1919-es magatartása miatt a Gyulai Királyi Ügyészség bűnvádi eljárást indított ellene, ám tettei már elévültek. Ezután Budapestre költözött, ahol 1944. március 19-ig praktizált. Dr. Domokos izraelita családból származott, eredeti neve Deutsch volt. Korán szakított családjával, és ősei hite helyett a kommunizmust választotta.

Gyűlölete az izraelita vallás iránt egész életén át megmaradt. Ennek egyik bizonyítéka fent idézett beszéde, ahol a Talmudra mint jogcsökevényre utal. 1944 májusában – valószínűleg politikai okokból és nem származása miatt – Mauthausenbe hurcolták. Személyesen a magyar politikai rendőrség vezetője utazott el érte a haláltáborba, ahonnan 1945. május 16-án vele együtt tért vissza Magyarországra. 1945. augusztus 29-én legfőbb államügyésszé nevezték ki. 1946. április 3-án berendelték szolgálatra az Igazságügyi Minisztériumba, ahol a továbbiakban a tárca adminisztratív államtitkáraként is dolgozott. Részt vett a koncepciós ügyek előkészítésében, irányításában. 1953-ban ugyan nyugdíjazták (havi 3500 forinttal), ám később reaktiválták, és a legfelsőbb Bíróság elnökévé választották. A munka Vörös Zászló érdemérmével tüntették ki.

Domokos 1957 januárjában határidőt szabott a Legfelsőbb Bíróság bíráinak: arra szólította fel őket, hogy akik nem kívánnak ítélkezni a gyorsított eljárásban, írják meg lemondó nyilatkozatukat. Mindezt megelőzően a bírák közül többen már betegségre, egészségügyi problémákra hivatkozva lemondtak. A kutatók a Legfelsőbb Bíróság Titkos Ügykezelésének, illetve jogutódának vasráccsal és riasztócsengővel ellátott szobájában a következő listát találták. Eredetileg lemondtak: Komlóssy István, Sohár Béla, Szepes Gyula, Pethes László, Kővágó János, Buday György, Kulcsár József, Czétényi Jenő, Laszly Pál, Orosz Ferenc, Viktor János. Ezekhez a nevekhez további újak kerültek: Benkő Gyula, Csillag István, Czétényi Gyula, Feri Sándor, Fróna Dániel, Horváth Béla, Horváth János, Jeszenszky Ferenc, Kulcsár Kálmán, Laluska Pál, Mészáros Ágoston, Mészáros István, Nagy Miklós, Siklósi Gyula, Vörös József. Ezek közül a bírák közül többen 1945-től meghatározó szerepet vállaltak az „új idők új dalait” meghirdető kommunista párt oldalán. Szívvel-lélekkel szolgálták az új vezetés politikáját igazságügyi területen. A hatalomszerzésben és az egypárti diktatúra létrejöttében, megszilárdításában is segédkeztek. Azonban 1956-ban szembesülniük kellett azzal a keserű ténnyel, hogy az általuk tökéletesnek vélt út katasztrófához vezetett, és rémségekkel van kikövezve, hogy a törvénytelen eljárások által kihirdetett ítéleteik milyen végkifejlettel zárultak. Megértették, hogy csak a múlttal való gyökeres szakítás vezetheti ki a jogszolgáltatást drámai helyzetéből. Rá kellett döbbenniük arra a tényre is, hogy a jog nem lehet a politika szolgálólánya. 1956 után a fent nevezett bírákat az igazságszolgáltatás falain kívülre rekesztették. Emberi életútjukat, sorsukat kizárólag mások határozták meg. „Itt október 23-a még egyszer nem lesz, de még gondolatban se fordulhasson elő egyetlen bíró agyában sem, hogy holmi Benkő Gyula módjára – míg ő lakás- vagy házassági ügyeket intéz – a súlyosabb politikai felelősséggel járó munkát becsülettel teljesítő bírótársait felelősségre vonni vagy akár kipellengérezni merje. Annak a bírónak pedig, aki bírói feladata körébe tartozó bármilyen munka elvégzését megtagadja, a bírói testületben helye nem lehet” – ezt a beszédet intézte 1957. január 28-án Domokos József a bírói testülethez. A beszéd írásos változatát továbbította Marosán György államminiszter elvtársnak.

Kiábrándult Rákosiból

Benkő Gyula, akire Domokos beszédében utalt, tanítók gyermekeként született Budapesten, 1912-ben. Édesanyját a Tanácsköztársaságot követően bűnvád alá vonták, mivel a kommün idején a tanítótestület nyolc-tíz tagja előtt a proletárdiktatúra mellett agitált. Kétheti fogházbüntetésre ítélték, állásából elbocsátották. Benkő 1937-ben vette feleségül Klein Erzsébet iparművészt. Katonai szolgálatot 1935-től póttartalékosként teljesített. 1942-ben a hadifogolyosztályon szolgált mint gépíró és tolmács, rendfokozat nélkül. 1944. május végétől október 12-ig munkaszolgálatos volt Jászberényben és Mizsepusztán.

Alakulata a főváros felé tartott, amikor Jászfelsőszentgyörgyön megszökött, visszatért családjához a fővárosba, és ott tartózkodott a harcok végéig. Benkő jogi végzettsége mellett orosz nyelvből és irodalomból kitűnő eredménnyel középiskolai tanári diplomát is szerzett. Az orosz mellett angol, francia, német és olasz nyelven beszélt. A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéken tette le a hivatali esküt, ám 1941. április 16-án elbocsátották állásából. 1944-ben édesanyjának vallási hovatartozása miatt (Luftschitz Janka) ideiglenesen nyugállományba helyezték. Benkő Gyula 1944 áprilisában lépett be a kommunista pártba. Szoros kapcsolatot tartott az ekkor még Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyással. 1946-tól a nemzetközi jogi osztályon osztályvezető-helyettes lett. Később az Igazságügyi minisztériumba került. Nem fukarkodott az igazságügyi tárca ügybeosztása és fogalmazói személyzetének jellemzése során. „A miniszteri osztályfőnök, aki régi vágású, liberális beállítottságú úr, aki azonban a demokratikus követelményekkel szemben nem elég ruganyos, ma a reakciót erősíti.” „Kúriabíró idős ember, a Horthy-rendszer felelt meg mentalitásának, reakciós.” „Kúriai tanácselnök, pártonkívüli, vallási kötöttségei vannak.” „Miniszteri osztálytanácsos, pártonkívüli, antiszemita, angolgúnyoló, oroszgyűlölő, reakciós, egyébként kitűnő szakember.” Nemcsak a párton kívüli kollégákról írt jelentést, hanem a párttagkönyvvel rendelkezőkről is. „Agilis, ambiciózus, jó jogász, ideológiailag képzetlen.” „A párthoz inkább baráti kapcsolatok fűzik, mint meggyőződés.” Benkő 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Osztályának vezetője lett, egy évvel később a Legfelsőbb Bíróság bírája. 1955-ben Szocialista munkáért érdeméremmel jutalmazták hűségét és munkáját.

Az 1956-os forradalom idején azonban elnöke lett a Legfelsőbb Bíróságon létrejött Ideiglenes Forradalmi Bizottmánynak, amely október 31-én tíz pontból álló nyilatkozatot fogalmazott meg. Ez többek között kitért arra, hogy a Rákosi-féle önkényuralom egyik alapvető feltétele a bírói függetlenség teljes megsemmisítése volt, amit a függetlenségüket védő bírák sorainak állandó és következetes megritkítása jellemzett. (Nem egyet közülük az 1951-ben lezajlott perek nyomán börtönbe vetettek.) A Forradalmi Bizottmány követelte a provokációs politikai perekben ártatlanokat elítélő, az államvédelmi hatósággal szorosan együttműködő bírák azonnali elbocsátását. A bizottmány többek között annak is hangot adott, hogy a titkos ügykezelés azonnal szűnjön meg, követelte a politikai és gazdasági ügyek azonnali felülvizsgálatát. Biztosítani kívánta a bírói függetlenséget mint a demokrácia egyik legfontosabb alappillérét. Benkő Gyula 1956. október 31-én a rádióban beolvasta a nyilatkozat minden pontját.

Domokos József a szovjet invázió után, november 10-én jelent meg a Legfelsőbb Bíróságon. Az ideiglenes Forradalmi Bizottmány azonban nem adta fel. Továbbra is ülést tartottak. „Dr. Benkő Gyula már október 23-a előtt propagálja a Petőfi köri eseményeket. 1956. október 31-én beválasztják a Legfelsőbb Bíróság Ideiglenes Forradalmi Bizottmányába, attól kezdve a bizottmány egyik legtevékenyebb tagja. Aláírása szerepel azokon a beadványokon, amelyeket a Forradalmi Bizottmány tett a Minisztertanácshoz, és amely lényege az, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét váltsák le. A végleges Forradalmi Bizottmány megválasztása után ő lett a Forradalmi Bizottmány elnöke és egyik fő szellemi mozgatója is” – áll abban a feljegyzésben, mely a legfelsőbb Bíróságtól elbocsátott Jeszenszky Ferenc, Benkő Gyula, Siklósi Gyula és Csillag István tanácsvezetők, illetve bírák október 23-a utáni magatartásáról számol be.

Benkő, miután az „ellenforradalom” után munkahelyéről elbocsátották, napi négyórás ideiglenes fordítónak jelentkezett az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Felvilágosítási Központjánál. Az igazgatóság érdeklődött Benkőről a volt munkahelyén. „A volt bíró ellenforradalom alatti magatartása akadályát képezi annak, hogy a fenti munkakörben az Elvtársak foglalkoztassák” – érkezett a lesújtó válasz. 1959. október 7-én Szocialista munkáért érdemérmét az ellenforradalom alatt tanúsított magatartása miatt a hatalom visszavonta.

Benkő Gyula 1971. július 14-én halt meg Székesfehérváron. Azok közé tartozott, akik megértették, hogy sokáig tévúton jártak. Szembesülnie kellett azzal, hogy ifjúkori ideáljai, Rákosi és társai iránti elkötelezettsége csapdába ejtették. Benkő és bíró kollégái a legrémesebb álmaikban sem gondoltak soha arra, hogy velük is megtörténik mindaz, amit ők egy évtizeddel korábban másokkal szemben elkövettek.

Forrás:

• Akik mertek nemet mondani – hetek.hu (2016.11.25.)