Aczél György

Aczél György

(1917. augusztus 31. Budapest–1991. december 6. Budapest)

Appel Henrik néven született. Édesapja, Appel Gyula halála miatt – aki hentessegéd volt – nyolcévesen árvaházba került. 12 éves korában édesanyja, Weimann Aranka újra férjhez ment, így kitették az árvaházból, s emiatt a polgári iskolát kényszerűségből félbehagyta. Mostohaapja viszont nem fogadta be, ezért bentlakásos kőművesinasnak adták, de nincs rá konkrét adat, hogy megszerezte a kőműves segédlevelet. 1936-ban beiratkozott az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiára, de már az első évben lemorzsolódott. A színiakadémián vette fel az Aczél nevet, a Györgyöt az 1930-as évek végétől használta (a hivatalos névváltoztatás időpontja 1946. február).

Az 1930-as évek elején csatlakozott a Somér (Hasomér Hacájir) nevű, a kommunistákhoz közel álló cionista mozgalomhoz, 1935-ben pedig felvették a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Szoros kapcsolatban állt Ságvári Endrével, jól ismerte Kádár Jánost is, de nem tartozott az illegális párt vezetői közé. Az 1930-as évek közepétől dolgozott kőfaragóként a Mottl és Selényi cégnél, zsákhordóként a Naturánál, kőműves művezetőként a Kudelka és Simó építőipari vállalkozásánál. 1939-ben nősült, s apósa révén, aki jól menő ügyvédi irodát tartott fenn, építésvezetőként tudott elhelyezkedni. A színjátszással, versmondással a színiakadémiai próbálkozás után sem hagyott fel, önálló előadóesteket is tartott, s – „polgári” foglalkozása dacára – bekerült a fővárosi baloldali értelmiségi, művészi körbe: barátjának mondhatta többek között Radnóti Miklóst, Vas Istvánt, Bálint Györgyöt, Mérei Ferencet.

1942-ben behívták munkaszolgálatos katonának, de még az év őszén betegség révén sikerült leszereltetnie magát. 1944-ben, a német megszállás idején, majd a nyilas uralom alatt a kommunista párt részére fontos megbízatásokat teljesített (elsősorban kapcsolatait megmozgatva pénzt és papírokat szerzett a cionista mozgalomtól, amely az antifasiszta összefogás jegyében a kommunista ellenállást is támogatta), egyúttal aktív embermentést folytatott.

1945 tavaszától a Magyar Kommunista Párt országos központjában, a propagandaosztály kulturális alosztályán kezdett el dolgozni, az év nyarán a Budapest V. kerületi pártbizottságnál sajtófelelős, a novemberi nemzetgyűlési választások után propagandista lett. 1946. augusztustól az MKP Zemplén megyei titkára volt, 1947. augusztus 31-én a párt Borsod, Zemplén és Abaúj választókerületi listáján parlamenti mandátumhoz is jutott. 1948. májustól a Baranya megyei pártbizottság titkáraként folytatta pályáját, 1949. májusban a Magyar Függetlenségi Népfront Baranya–Tolna megyei listáján ismét bekerült az országgyűlésbe.

1949. július 6-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, a Rajk-per egyik mellékperében, a Vági Ferenc és társai ügy (az úgynevezett svájci emigránsok ügye) IX. rendű vádlottjaként a Budapesti Törvényszék koholt vádak alapján 1950. március 22-én 15 év fegyházra ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság 1950. május 13-án jóváhagyott. A koncepciós perek felülvizsgálata során, 1954. július 17-én szabadult, 1954. szeptember 1-jén a perújítási tárgyaláson felmentették a vádak alól, erről azonban csak 1956 májusában értesítették.

1954. novemberben kinevezték a 23-as Számú Állami Építőipari Vállalat igazgatójává, a politikai életbe nem került vissza, egyetlen pártfunkciója a Budapest V. kerületi pártbizottság póttagsága volt. Az 1956-os forradalom kitörése Bécsben érte, október 27-i hazatérése után a Magyar Partizánszövetségbe ment, ahol fegyvert és rendőregyenruhát kapott, s részt vett az V. kerületi pártbizottság őrzésében; október 31-én jelen volt a feloszlatott Magyar Dolgozók Pártja helyébe lépő új kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításánál.

1956. november 7-e után meghívták az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (1957. júniustól Központi Bizottság) tagjai közé. November 11-én, a testület alakuló ülésén a jugoszláv típusú semlegesség mellett foglalt állást, és szorgalmazta, hogy Nagy Imrével folytassanak tárgyalásokat. A forradalmi események megítélésében még az IKB december 28- i ülésén is a „puhább” vonalat képviselte, ezért 1957. februárban önkritikára kényszerült. 1956. decembertől tagja volt az MSZMP Budapesti Ideiglenes Intéző Bizottságának, 1957. júniustól 1959-ig Budapesti Végrehajtó Bizottságának.

1957. áprilisban a művészeti területekkel (színház, film, képzőművészet, zene) és a könyv-, illetve folyóirat-kiadással foglalkozó művelődésügyi miniszterhelyettes lett. 1958 februárjától a művelődésügyi miniszter első helyettese volt, e tisztében az inkább oktatáspolitikus miniszterek (Benke Valéria, 1961-től Ilku Pál) mellett hozzá tartoztak a kultúrával kapcsolatos kérdések. 1967. áprilisban került a kulturális ügyeket irányító KB- titkári székbe, 1969 márciusában megkapta mellé a KB Agitációs és Propaganda Bizottsága elnöki tisztét (1966-tól már a bizottság tagja volt), az MSZMP X. kongresszusán (1970. november 23–28.) beválasztották a Politikai Bizottságba, 1971. áprilisban ő lett a KB újonnan létrehozott Művelődéspolitikai Munkaközösségének elnöke is. Mindezek mellett 1958–1967 és 1971–1990 között országgyűlési képviselő volt.

Nevéhez fűződik a Kádár-korszak kultúrpolitikájának megteremtése, amely a rendszer egyik fontos támaszaként szolgált. Az általa kialakított struktúrát a személyéhez kötődő rendkívül erős centralizáció, az úgynevezett kegygazdálkodás jellemezte, működését pedig a KB 1958. július 25-i ülésén elfogadott művelődéspolitikai irányelvek, elsősorban a „három T” (a támogatott, a tűrt és a tiltott művek) rendszere, szabták meg. Aczél a korszakban – az 1980- as évek közepéig – bármilyen kulturális kérdésben megkerülhetetlen volt. Aktuális politikai pozíciójából fakadó hatalma sosem volt egyenlő tényleges befolyásával, akármilyen posztra került is, kiterjedt kapcsolati rendszerén keresztül érvényesítette akaratát. Ehhez természetesen az biztosította az alapot, hogy a kezdettől fogva Kádár János bizalmát élvezte.

1974 márciusában – mint a reformpolitika támogatóját – leváltották KB-titkári tisztségéből, egyúttal elvesztette a KB Agitációs és Propaganda Bizottsága, a következő évben a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége elnöki posztját is, PB-tagságát azonban megőrizte. A kulturális KB-titkárság helyett a kevésbé fajsúlyosnak számító miniszterelnök-helyettesi funkciót kapta meg, e minőségében ő volt a Kossuth- és Állami Díj Bizottság, az Állami Ifjúsági Bizottság (1974–1982) és megszakításokkal az újonnan felállított Országos Közművelődési Tanács elnöke (1974–1976, 1980–1982).

A hetvenes évek végétől hatalmi harcba keveredett Pozsgay Imre kulturális, illetve művelődésügyi miniszterrel, addigi patronáltjával, amely 1982. júniusban Pozsgaynak a tárcája éléről való leváltásával végződött. Ugyanabban a hónapban Aczél ismét kulturális KB- titkár, egyúttal a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége elnöke lett, de korábbi módszerei már nem voltak alkalmasak sem a hatalomtól egyre inkább elidegenedő írótársadalom lojalitásának visszanyerésére, sem az ellenzéki hangok teljes elfojtására. Miután Kádár elfogadta felkínált lemondását, 1985. márciusban, a XIII. kongresszuson felmentették KB- titkári tisztéből, és visszahívták legtöbb pozíciójából. Ezt követően a KB Társadalomtudományi Intézetének lett a főigazgatója. Az 1988. májusi országos pártértekezleten kihagyták a PB-ből, de Kádár több közeli munkatársától eltérően, a KB-ban megtarthatta a helyét. 1989 októberében a Társadalomtudományi Intézet éléről vonult nyugdíjba.

Fő művei

Kulturális és ideológiai életünk néhány időszerű kérdése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1968.

Eszménk erejével. Kossuth Kiadó, Budapest, 1970. 2. bővített kiadás uo., 1971.

Kulturális politikánk néhány kérdése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1970.

Szocialista kultúra–közösségi ember. Beszédek, cikkek. Kossuth Kiadó, Budapest, 1974. 2. bővített kiadás uo., 1975.

Egy elmaradt vita helyett. Az interjút készítette Jacques de Bonis. Kossuth Kiadó, Budapest, 1975.

A szabadság jelene, jövője, a szocializmus. Kossuth Kiadó, Budapest, 1977.

A kor, amelyben élünk. Cikkek, interjúk. Kossuth Kiadó, Budapest, 1979.

A szabadság rendjéért. Ideológiai és kulturális életünk időszerű kérdései.Kossuth Kiadó, Budapest, 1979.

Folytatás és megújulás. Válogatott kultúrpolitikai írások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.

A magyar tudomány felelősségéről. Budapest, 1980.

József Attila. Benjámin Lászlóval. Kossuth Kiadó, Budapest, 1980.

Beszélgetések Magyarországról. Aczél György válaszol Francis Cohen kérdéseire. Magvető Kiadó, Budapest, 1982.

Művészetpolitikánk időszerű kérdései. Az 1984. október 31-én elhangzott előadás bővített szövege. Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.

Szocializmus, nemzet, kultúra. Írások a kultúráról, 1979–1985. Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.

Jövőt mutató elődök. Arcképvázlatok a magyar kultúra történetéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Elvtársunk, Lukács György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

Szocializmus és a nemzeti kérdés. Az 1987. július 15-én elhangzott előadás alapján. Kossuth Kiadó, Budapest, 1987.

Források

Aczél György felülvizsgálati anyaga. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2.1. I/65 (V-142696)

Aczél György felülvizsgálati anyaga. Önéletrajz, 1954. június. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2.1. I/65-a (V-142696/1) 132–136.

Aczél György és Baranya. Szerkesztette Román Lászlóné. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987.

Varga Ágota: Aczél-történetek. Beszélgetések tiltott, tűrt és támogatott kortársakkal Aczél Györgyről és a Kádár- korszakról. Alexandra, Pécs, 2013.

Irodalom

Agárdi Péter: Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. In uő: Művelődéstörténeti Szöveggyűjtemény (1945–1990). II./2. JPTE, Pécs, 1997.

Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, Budapest, 1997.

Sík Endre: Aczélhálóban – adalék a kapcsolati tőke működésének megértéséhez. Szociológiai Szemle, 2001/3. 27–36.

Bölöny József–Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 275–276.

Az 1947. szeptember 16-ra összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16.–1949. április 12. Főszerkesztők: Marelyn Kiss József, Vida István. Szerkesztette Horváth Zsolt és Hubai László. Magyar Országgyűlés, Budapest, 2005. 14–15.