A vidék forradalmi eseményei teszik teljessé ’56 történetét

Két totális diktatúra után maradt annyi politikai-társadalmi tartalék, hogy 1956-ban néhány nap alatt sikerült demokratikus, működő önkormányzatokat, munkástanácsokat, nemzetőrségeket szervezni, hiteles helyi vezetőkkel. Bár vidéken nem volt tömeges fegyveres ellenállás, az ott történtek miatt hetvenkét embert végeztek ki, az összes ötvenhatos kivégzett egyharmadát – mondta lapunknak Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke. Galambos István, a NEB tudományos kutatója rámutatott, Várpalota forradalmárait paradox módon épp a kommunista hatalom juttatta fegyverhez, azt remélve, a bányászokból felállított alakulatok lesznek a legfőbb támaszai.

– A magyar köztudatban 1956 alapvetően úgy él, hogy a döntő harcok Budapesten és pár nagyobb településen folytak, de mozgalmas események történtek például Várpalotán is. Az erre vonatkozó kutatások egy folyamatba illeszkednek, azaz idővel egyre több kisváros és falu forradalmi múltjáról tudhatunk meg részleteket?

– Földváryné Kiss Réka: Való igaz, a forradalom legalább annyira vidéki, mint fővárosi történet. Míg Budapesten október 24-én hajnaltól fegyveres harcok folytak, vidéken a legtöbb helyen vértelen forradalom zajlott. Az egyetemi és nagyobb ipari városok kezdettől aktív formálói voltak az eseményeknek. Szegeden már október 16-án létrehozták a hivatalos kommunista ifjúsági szövetségtől független egyetemi szerveződést, a MEFESZ-t, Miskolcon október 22-én munkástanácsot alakítottak, az első sortűz pedig 23-án Debrecenben dördült el. A kisebb helyeken néhány nappal később, a hírek terjedésének sebességétől függően, többnyire hasonló forgatókönyv szerint zajlott le minden. Az emberek utcára vonultak, megfogalmazták a követeléseiket, leváltották a pártállam által létrehozott tanácsrendszer vezetőit, nemzeti bizottságokat, munkástanácsokat választottak, a falvak élelmet gyűjtöttek a fővárosnak. Néhány nap alatt működő, demokratikus rendszert hoztak létre. Emellett a jelentős ipari központokban, a forgalmas utak mentén több helyütt szórványosan fegyveres harcokra is sor került. A vidék tehát különbözőképpen, de nagyon is részt vett ’56-ban. Ennek súlyát, erejét a berendezkedő kádári hatalom is érzékelte. Így érthetőek a megtorlás megrázó adatsorai. A kutatások jelenlegi állása szerint a vidéken történt eseményekért hetvenkét embert végeztek ki. Emellett – jelen tudásunk szerint – országosan több mint ötszáz embert ítéltek tizenöt évi vagy annál hosszabb ideig tartó börtönbüntetésre, közülük kétszáz szintén vidéki volt.

– Galambos István: Összehasonlításul, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után százhúsz embert végeztek ki a történelmi Magyarország területén, és mintegy ezerkétszázat zártak hosszabb-rövidebb időre börtönbe. A párizsi kommün harcai után, ahol nagyjából tízezer felkelő és háromezer-ötszáz kormánykatona esett el, tizenkétezer-ötszáz embert állítottak bíróság elé, kilencvenöt halálos ítélet született, ám ebből csak huszonhármat hajtottak végre. A forradalom után Magyarországon 1963-ig tizenhat-tizennyolcezer embert internál¬tak, s a bíróságok 23 761 főt vontak felelősségre a forradalmi eseményekkel összefüggésben. Ezek jelentős része vidéki volt. A kérdésre válaszolva igen, egyre több vidéki történet várható, hiszen vannak bőséggel. Azon túl, hogy ezen események feltárása is a munkánk része, ennyivel tartozunk azoknak az embereknek, akik életüket, egzisztenciájukat, egészségüket áldozták föl a szabadság oltárán.

– Mi történt tehát Várpalotán?

– Galambos I.: E településen zajlott az egyik leghevesebb vidéki össze¬csapás, s a szovjet hadsereg itt szenvedte el az egyik legnagyobb veszteségét. A forradalom híre október 26-án ért Várpalotára, de az előző napon Veszprémben már komoly megmozdulások történtek. A történetben fontos szerepet játszik egy október 23-án a városba érkezett Nagy György nevű egyetemista, aki a szénbányáknál helyezkedett el, s a dolgozók közé vegyülve idővel folyamatosan tájékoztatta őket a Budapesten történtekről, a fiatalság követeléseiről.

– Ezt megelőzően nem volt forrongás itt a kommunista uralom ellen?

– Galambos I.: Természetesen a helyiek többféle módon is kinyilvánították nemtetszésüket. Csak egy példa: október 15-én egy veszprémi ankéton Brusznyai Árpád gimnáziumi tanár arról beszélt, hogy itt nem káder-, hanem hóhér- és gyilkoskérdés van. Visszakanyarodva október 26. eseményeire, a megmozdulássorozat tüntetéssel indult. A bányászok először a csapnivaló koszt ellen tiltakoztak a Petőfi munkásszállónál, majd dél körül egy csoport, amely hamarosan tömeggé duzzadt, a városközpontba vonult a tanácsháza, a bányatröszt központja, a pártszékház és a rendőrség elé. A pártházat oltalmazó egység parancsnoka, Szekeres Mihály alezredes a többezres tömegbe akart lövetni géppuskával, de a két kirendelt katona megtagadta a parancsot, és kivette az ütőszeget a fegyverből. Ekkor a tiszt pisztollyal lőtt az emberekre, s valójában ez volt a fő oka a helyzet elmérgesedésének és az épület elfoglalásának. A tizenegyezres lélekszámú település lakosságának jelentős része részt vett a tüntetésekben, a nemzetőrség vagy a munkástanácsok munkájában.

– A rendőrök ellenálltak?

– Galambos I.: Velük sikerült békésen megegyezni. Bőhm József százados, helyi rendőrkapitány az első hírek után erősítést kért Veszprémből, ahonnan azt a parancsot kapta, tegyen belátása szerint. Az épületbe beengedett ötfős küldöttség tájékozódott, nincs-e bebörtönözve egyetemista, majd kiegyeztek abban, hogy közös járőröket állítanak fel. Időközben a pártházat elfoglaló tömeg kettévált, s egy része a honvédségi laktanyához vonult, a katonák azonban sokkal barátságtalanabbul bántak velük, és elutasították őket. Sőt, a tapolcai és lenti helyőrségekből másnap erősítést kapott alakulat napokon át fegyveres harcot vívott a felkelőkkel.

– Miért nem tudunk az ilyen hősi történetekről?

- Földváryné Kiss R.: A helyi történeti-levéltári kutatásoknak és a lokális emlékezet őrzőinek köszönhetően szűkebb körben, ha nem is ilyen részletesen, de korábban is ismertek voltak ’56 vidéki eseményei. Különösen az évfordulókhoz kötődően pedig jelentős levéltári feltárások zajlottak. Ugyanakkor igaz, hogy a helyi történetek kevéssé váltak a „nagy ’56-os történeti elbeszélés” részévé, a szélesebb közvélemény kevésbé ismeri a vidéki ’56 jelentőségét. Pedig ezek az „apróságok” a nagy egész elmaradhatatlan részei, olyannyira, hogy a mozaik csak velük lesz teljes. Például Brusznyai Árpád, aki később a veszprémi forradalom meghatározó személyiségeként vált ismertté, már október közepén beszédet tartott Várpalotán. Ez is azt mutatja, hogy a fővárosi Petőfi Körhöz hasonló értelmiségi fórumok országszerte megszerveződtek, sokszor a rendszer megreformálásán messze túlmutató követeléseknek adva teret. De hasonlóképpen fontos jelenség, hogy az eredendően békés tüntetésre a hatalom helyi korifeusai itt is csak erőszakos, fegyveres válaszreakciót tudtak elképzelni. Ugyanakkor a hatalom provokációja ellenére sikerült megelőzni az indulatok elszabadulását. Nagyon fontos azt is látni, hogy a várpalotaiak milyen nagy része vett részt a megmozdulásokban. E település abból a szempontból is különleges, hogy akkoriban igencsak nyüzsgő, jelentős baloldali politikai hagyományokkal bíró bányászközpont volt. Az emberek elemi erejű tiltakozása különösen jól példázza, hogy a Rákosi-rendszer a társadalom szinte minden csoportját milyen mélyen sértette. Hiszen éppen a propagandában a munkás-paraszt hatalom fő támaszaiként beállított bányászok fogtak fegyvert a diktatúra ellen. Emellett, az elnyomás ilyen mérvű agressziója ellenére, megmaradtak azok a demokratikus elemek, amelyek a forradalom első hírének hatására előbukkantak.

– Mire gondol?

- Földváryné Kiss R.: A magyar társadalom egy évtized alatt két totális diktatúrát élt túl, óriási veszteségekkel. Mégis maradt annyi politikai-társadalmi tartalék, hogy 1956-ban, néhány nap alatt országszerte sikerült demokratikus, működő önkormányzatokat, munkástanácsokat, a rendfenntartást biztosító nemzetőrségeket megszervezni, hiteles helyi vezetőkkel. Az általuk megfogalmazott követelések egy része – így a többpártrendszer, a szabad választások, a nemzeti függetlenség, az erőszakosan létrehozott téeszek feloszlatása – messze túlmutatnak a szocialista rendszer puszta korrigálásának szándékán. Az emberek – akár egyénileg, akár csoportosan – 1956-ban képesek voltak felelősségteljes döntéseket hozni. Forradalmi politikai központ, felsőbb parancs és utasítás híján is világosan látták, hol van szükség segítségre, hová kell gépeket, munkásokat, élelmet küldeni. A vidék kivette a részét a forradalom második, november 4-e utáni, jóval kevésbé ismert fejezetéből is. Elég csak utalni az országszerte decemberben tartott tüntetésekre. A kádári hatalom utóbb ezeket a folyamatokat, jeleket is felmérte, s ezt a páratlan érettséget torolta meg oly brutálisan.

– Visszakanyarodva Várpalotára, mikor történt az első összecsapás a szovjet csapatokkal?

- Galambos I.: A várpalotai forradalmárok 26-án este barikádot emeltek a 8-as főútra, amellyel meg akarták akadályozni a szovjet csapatmozgásokat a főváros irányába. Az útakadály felé közeledő oroszok azonnal rálőttek az első mozgó célpontra, azaz egy, a forradalmárokból és rendőrökből álló őrjáratra, de aztán részben elakadtak a barikádnál, amelyet Berta József bányászkatona, Szarvas József, Galáth József és társaik védtek. A tizenkét orosz halálával végződött ütközetben a legnagyobb rombolást egy Rózsás Károlyné nevű bányászfeleség kézigránát-találata okozta.

– Honnan jutottak a polgárok fegyverhez?

- Galambos I.: Paradox módon éppen a hatalomtól.

– Azaz?

- Galambos I.: Anasztasz Mikojan ötlete nyomán a kétségbeesett magyar kommunisták úgy vélték, a munkásokból felállított alakulatok lesznek a hatalom legfőbb támaszai. Várpalotán is a bányászokból igyekeztek megszervezni a pártház védelmét, de alig pár ember jelentkezett e feladatra. Ugyanakkor híre ment, hogy az üzemben tárolják a fegyvereket, az emberek pedig odamentek, és egyszerűen elvették azokat. A lelkesedést amúgy jól jelzi, hogy a nemzeti színű szalag pillanatokon belül elfogyott, így a források szerint 26-án a palotai nemzetőrök kék karszalagot viseltek.

- Földváryné Kiss R.: A forradalomban aktivitást kifejtő emberek száma elérhette az egymilliót. A fővárosi fegyveres szabadságharcosok, tüntetéseken részt vevők mellett ebben természetesen azok a vidékiek is nagy számban szerepelnek, akik „csak” élelmet küldtek Budapestre. Többezer munkástanács és nemzeti bizottság alakult, több tízezer taggal, ezek nagy része ugyancsak vidéken. Ez magyarázza, hogy 1956 össztársadalmi élmény volt, még akkor is, ha ezt utóbb igyekeztek tabusítani, kitörölni a nemzet emlékezetéből. Galambos István Várpalotát érintő munkája gyakorlatilag egy mélyfúrásnak, ha tetszik, mintavételnek tekinthető. Ha ezt az irányt folytatjuk, rengeteg, eddig ismeretlen és izgalmas mozaikdarabbal gazdagíthatjuk a forradalom történetét.

---

A vidék forradalmi eseményei teszik teljessé ’56 történetét (a Magyar Hírlapban megjelent cikk)

Fotó: Szovjet emlékmű lerombolása Salgótarjánban