A legveszélyesebb főpap

Kádárék szociális otthonba internálták, az állambiztonság folyamatosan megfigyelte – mégsem tudták „végképp eltörölni”. Badalik Bertalan domonkos szerzetes, veszprémi püspök nagyszerű hitszónok, szociálisan érzékeny és a szegényeket támogató egyházi vezető, valamint kiváló teológus volt.

Badalik Sándor 1890. december 10-én született Hódmezővásárhelyen Badalik Lajos bognármester és Farkas Julianna hetedik gyermekeként. Már gyermekkorában kapcsolatba került a Domonkos-renddel, rendszeres látogatója volt a domonkos nővérek helyi zárdájának, amelynek kápolnájában gyakran ministrált. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd a szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett. 1908. augusztus 22-én jelentkezett a Domonkos-rendbe, ahol a Bertalan rendi nevet kapta. Szerzetesi fogadalmát 1909 augusztusában tette le, majd az ausztriai Grazban, a domonkos főiskolán tanult teológiát és filozófiát. 1914. június 19-én szentelték pappá, első szentmiséjét egy héttel később a hódmezővásárhelyi Szentháromság-templomban mutatta be. A Thököly úti budapesti domonkos rendház melletti Rózsafüzér Királynéja templom első plébánosa volt 1919-től, ahol nem pusztán a környék lelkipásztori ellátását intézte, de szerepet vállalt a szegénygondozásban is, hiszen az általa szervezett plébániai közösség naponta mintegy száz szociálisan rászoruló embernek adott meleg ételt.

Badalik Bertalan domonkos szerzetes kiváló egyházi szónok volt. Első jelentős nyilvános szereplése 1916. december 30-án volt, amikor is az utolsó magyar uralkodó, IV. (Boldog) Károly koronázásán mondott szentbeszédet. Később pedig ő prédikált Csernoch János bíboros, esztergomi érsek – a történelmi Magyarország utolsó hercegprímása – aranymiséjén, illetve temetési szertartásán is. Huszonnégy éven keresztül a pesti Szent István-bazilika nagyböjti szónoka volt, s számos helyen tartott lelkigyakorlatot és hitbuzgalmi előadás-sorozatot az országban, sőt azon kívül is. Az Egyesült Államokban élő magyar katolikusok közösségeiben kétszer is (1927–1928-ban és 1932–1933-ban) volt lelkipásztori úton rendtársával, Bőle Kornéllal. Aktív médiatevékenységével kora modern papjai közé tartozott: rendszeresen tartott rádióelőadásokat és szerkesztette a Rózsafüzér Királynője című lapot. A szombathelyi Szent Márton-templom plébánosaként szolgált 1929 és 1934 között: ebben az időszakban bővítette a templomot, kultúrházat építtetett, valamint megalapította a városban a domonkos rendházat, amelynek első perjeleként működött. A Domonkos-rendért való fáradozását közössége is elismerte, s 1934 és 1936 között az akkor még közös osztrák–magyar rendtartomány provinciálisa volt, majd 1938 és 1946 között az általa szervezett önálló magyar domonkos rendtartomány elöljárójaként tevékenykedett, később 1946-tól 1949-ig a budapesti domonkos rendház főnöke volt. Ezüstmiséjét 1939. július 22-én az auszt- riai Mária-kegyhelyen, Mariazellben mutatta be.

XII. Pius pápa 1949 júliusában veszprémi püspökké nevezte ki. Köztudott volt róla, hogy 1945 után közéleti kérdésekben az egyházi konzervativizmust képviselte, és Mindszenty József hercegprímás egyik legodaadóbb híve volt a középpapság rétegében. Grősz József kalocsai érsek 1949. augusztus 24-én a budapesti domonkos templomban szentelte püspökké Badalik Bertalant, aki hat nappal később foglalta el veszprémi főpásztori székét. Püspöki jelmondata: „Az igazság az én erősségem.”

Az Államvédelmi Hatóság egyik tisztje a veszprémi főpap pályáját összefoglalva a következőket állapította meg. „Mindszenty politikájának legteljesebb híveként szerepel. Mint a Credo [katolikus férfiakat tömörítő hitbuzgalmi szervezet – M. P.] egyik vezetője javaslatot tett a prímásnak katolikus férfi demonstrációk szervezésére a munkásmegmozdulások ellensúlyozására. 1945-ben a Szent István-napi körmeneten nyíltan a Szovjetunió ellen uszított, és dicsérte az amerikaiakat. Beszédeiben nyíltan támadta a mai rendszert. A háborút elkerülhetetlennek nyilvánítja, és ebben látja »felszabadulásunk« egyetlen lehetőségét. Szerinte az egyház számára a legfájdalmasabb a »világot fenyegető szovjet rendszer, mely elnyomja az egyéni és a lelkiismereti szabadságot«. […] Badalik a legveszélyesebb főpap, aki a legagresszívebb magatartást követeli a püspöki konferenciákon a kormánnyal szemben.” Badalik Bertalan veszprémi püspökként szorgalmasan végiglátogatta egyházmegyéje plébániáit és templomait. Az 1950-es évek elején föllépett a kommunista állam által létrehozott és azzal való katolikus együttműködést szorgalmazó békepapi mozgalom ellen. A Grősz József kalocsai érsek elleni per idején, 1951 nyarán rövid ideig házi őrizetbe került. Mint Szent Domonkos rendjébe tartozó szerzetes fölemelte szavát a szerzetesrendek 1950. évi föloszlatása ellen. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban egyházmegyéjében elmozdította a kommunista hatalom által támogatott tisztségviselőket, valamint jelentésben tájékoztatta az Apostoli Szentszéket az eseményekről.

A Kádár János vezette kormány 1957. augusztus 15-én elrendelte Badalik házi őrizetét, s kényszerlakhelyül a Borsod megyei Hejce szociális otthonát – az egykori kassai püspöki nyaralót – jelölte ki neki. A püspök azt a Klempa Sándort volt kénytelen kinevezni egyházmegyéje élére helynökként, aki – mint azt Soós Viktor Attila tanulmányaiban közölte – „László” fedőnéven számos jelentést írt róla.

Hejcén több internált főpap – Pétery József veszprémi püspök és Hász Brokárd karmelita tartományfőnök – élt. A helyiek körében népszerűek voltak az oda internált magas rangú egyházi személyek, akik eleinte szabadon mozoghattak faluban, később azonban – túl aktív társadalmi kapcsolataik miatt – a kastélyra s annak parkjára korlátozták mozgásterüket. Az idős hejceiek emlékeznek rá – mint Hornyák Máté János kutatásaiból tudjuk –, hogy Badalik Bertalan a gyümölcsösben szeretett dolgozni, s kivette a részét a fák tavaszi metszéséből. Emlékezetes még, hogy az állambiztonsági szervek lehallgatóberendezéseket szereltek be az internált veszprémi püspök szobájába, ám – mivel valamelyik vezetéket rosszul kötötték be – mind Hejcén, mind a szomszédos Göncön valamennyi telefonkészülékben a Badalik szobájában történtek voltak hallhatók.

A hejcei években a kiváló teológus Badalik Bertalan tudományos munkát végzett, s a katolikus dogmatikának a Szűz Máriára vonatkozó ágával foglalkozott. Ezekben az esztendőkben írta meg azóta alapvetőnek számító mariológiai művét, amely azonban csak jóval halála után jelenhetett meg Istennek szent anyja címmel (1991). A püspöki szolgálattól az állam által eltiltott főpap a hejcei otthon kápolnájában mutatta be aranymiséjét 1964 júliusában. Ugyan neve akkor a veszprémi egyházmegyei évkönyvben nem szerepelhetett (még az aranymisés papok között sem), a katolikus egyház feje megemlékezett róla. A pápa a következő szavakkal köszöntötte. „Midőn annak a napnak ötvenedik évfordulóját ünnepled, amelyen a fölséges Isten papjává szenteltettél, mintha valahogyan az égiek módján jelen lennénk és látnók életedben a jámborságnak és apostolkodásnak rendkívüli megnyilatkozását. Szívből köszönjük ezt Neked. S míg a kegyelemmel az égiek segítségével az elmúlt éveket az érdemek koronájával ékesítetted, addig a további égi kegyelmek záloga legyen irántad való páratlan szeretetünk ténye. Apostoli áldásunkat nagy szeretettel küldjük: VI. Pál pápa.”

Az idős püspöknek 1964 őszén egészségi állapotára tekintettel engedélyezték a Budapestre költözést, ahol az egyház a Kék Golyó utcában vásárolt neki lakást. A fővárosban hunyt el 1965. október 10-én. Öt nappal később Hódmezővásárhelyen, az általa építtetett családi sírboltban temették el, mivel a pártállam nem járult hozzá földi maradványainak elhelyezésére a veszprémi székesegyház kriptájában. Badalik Bertalannak, a veszprémi egyházmegye kilencvenötödik püspökének az egyházmegye székhelyén történt újratemetésére csak a kommunista diktatúra bukása után, 1991. október 10-én kerülhetett sor.

Forrás:

• A legveszélyesebb főpap – magyaridok.hu (2016.01.03.)