A kommunista terror legsötétebb szimbóluma: Recsk

A magyarországi internálások történetéről manapság kevés szó esik, holott a kommunizmus kiépülését szolgáló legigazságtalanabb és legembertelenebb eszközök egyike volt. A recski kényszermunkatábor 1950 és 1953 közötti működése során csaknem kétezer embert tartottak rabságban, sokan közülük soha többé nem jutottak haza. Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével készített interjú a Reformátusok lapja.

A második világháború után a kiépülő kommunista rendszer úgynevezett reakciósok tömegeit internálta, a legtöbb esetben bírósági tárgyalás nélkül, koholt vádak alapján. Mi vezetett idáig, miért kellett a háború emberveszteségei után tovább tizedelni a népességet?

A Vörös Hadsereg a második világháború végén kiűzte a németeket, de ez Magyarország számára nem felszabadulás volt, hanem az egyik megszállást felváltotta egy másik. Vagyis hazánk nem nyerte vissza függetlenségét. A szovjet hadsereg megszállt országként kezelte Magyarországot, és a Magyar Kommunista Párt az ő segítségükkel, valamint az ellenőrzése alatt tartott belügyi szervek révén lépésről lépésre építette ki egyeduralmát. Miközben a magyar társadalom többsége valódi, polgári demokrácia kiépülésében bízott, valójában az első perctől kezdve a szovjet politika, a szovjet hadsereg és a Magyar Kommunista Párt szabta meg a politika kereteit. Egy Magyarország számára vesztes világháború után teljesen jogosan merült fel a háborús bűnösök, a zsidóság koncentrációs táborokba küldéséért felelős személyek elszámoltatása, azonban az erre felállított intézményrendszerek az első perctől kezdve nemcsak a valódi háborús bűnösök felelősségre vonását, hanem a kommunista párt lehetséges politikai ellenfeleinek hatalomból való kiszorítását is szolgálták.

Hogyan zajlott ez a gyakorlatban?

Létrejött például egy új, politikai különbíróság, a népbíróság, ahol a valódi háborús bűnösök mellett olyanokat is elítéltek háborús bűncselekmények vádjával, akik valójában nem követtek el ilyeneket. Ugyancsak kiépült az internálás rendszere, amelyet már a háború alatt bevezettek, és a háború után, amikor tömegesen kellett elfogni a bűnösöket, volt is létjogosultsága. A kommunista párt azonban ezt sem csupán a valódi háborús bűnösökkel szemben használta, hanem saját ellenfeleinek kiiktatására is, hiszen internálás esetén bírói ítélet, sőt bírósági eljárás nélkül lehetett valakit fogva tartani újabb és újabb meghosszabbított időtartammal. Vagyis ki lehetett rekeszteni a közéletből valakit anélkül, hogy vele szemben bármilyen vádat igazolni kellett volna. Így vált az internálás rendszere a kommunista párt eszközévé politikai ellenfeleik kiszorítására és társadalmi bázisuk gyengítésére.

A kommunista rendszer internáló- és kényszermunkatáborairól jellemzően Szibéria és a gulág jut az eszünkbe, ahol több százezer honfitársunk sínylődött és veszett oda. Ön is úgy látja, hogy ezek árnyékában a hazai helyszíneket nem vesszük elég komolyan?

Az, hogy Magyarországon a Mátrában a Gulag-táborok mintájára titkos kényszermunkatábort működtettek, megmutat ja, hogy a kommunista párt az egész szovjet diktatúra terrorrendszerét hogyan importálta Magyarországra. A „ma gyar gulág” legemblematikusabb helyszíne Recsk volt. 1950-ben építette ki titokban az akkor hatalma teljében lévő Államvédelmi amely a kommunista párt politikai rendőrsége, de mondhatjuk azt is, hogy terrorszervezete volt. Zárt, teljesen titkos tábor volt, ahová mindenfajta ítélet nélkül hurcoltak el embereket úgy, hogy a családjuk azt sem tudta, élnek-e még egyáltalán. Recsk azért is volt „különleges”, mert oda sok olyan értelmiségi került, akik potenciális politikai ellenfelei lehettek volna a kommunistáknak. Ők később, a rendszerváltás után el tudták mondani, mi történt velük a táborban. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza rendszerváltáskor készített alkotása kultuszfilmnek számított, nemzetközi szinten elnyerte az európai filmek Oscarjának számító Felix-díjat is, hiszen tabunak számító témát hozott felszínre. Faludy György, a neves költő is megjárta a recski kényszermunkatábort, és az ottani tapasztalatairól szóló versei berobbantak a köztudatba. Később, ahogy a Recsket túlélők közül egyre többen elhunytak, a kommunizmus bűneivel való foglalkozás is háttérbe szorult.

Kétségtelen, hogy amilyen szimbólum volt Recsk a rendszerváltáskor, úgy kezd kikopni most a történelmi emlékezetből.

Mi által kapta Recsk a dicstelen hírnevét, miben különbözött a többi tábortól?

Részben abban, hogy titkos volt, de fontos megjegyezni, hogy az a mintegy ezernyolcszáz ember, aki megfordult ott, leképezi a teljes magyar társadalmat. Voltak ott jobb- és baloldali politikusok, sok olyan fiatal, akik 1944-ben, a német megszállás után részt vettek az ellenállásban és az embermentésben. Benkő Zoltánt huszonévesen tartóztatták le. Neki van egy híres anekdotája arról, hogy kihallgatása közben azt mondta neki a kihallgatótisztje, hogy „maga fasiszta”. Erre ő válaszul: „Én, kérem, hogy lennék fasiszta, amikor részt vettem a Gömbösszobor felrobbantásában?” (Az ellenállás egyik fontos tette volt – a szerk.) A tiszt erre azt felelte: „Aki tudott robbantgatni ’45 előtt, az tud robbantani ’45 után is.” Vagyis, aki az egyik diktatúrában ellenálló tudott lenni, az a „legveszélyesebb”, mert ő egy másik diktatórikus rendszer ellen is hajlandó lehet fegyvert fogni. Ezt a demokratikus elköteleződésű, bátor, meggyőződéses antifasiszta, németellenes fiatal elitet, amely alternatív politikai gárda is lehetett volna, elhurcolták Recskre, ahol a fogvatartottak kegyetlen erőszaknak és fizikai kínzások tömkelegének voltak kitéve. Meg is mondták a kihallgatók a foglyoknak, hogy „veletek nem kell elszámolnunk”. Ezért nem tudjuk a mai napig sem pontosan, hányan haltak meg Recsken – a rendelkezésre álló források alapján a rabok körülbelül tíz százaléka vesztette életét –, hiszen nem kellett elszámolni az emberi életekkel. Az ott lévő foglyok, akik közül sokan többdiplomás, művelt emberek voltak, teljesen kiszolgáltatottak voltak a műveletlen, szadista őröknek. A büntetések és a válogatott kínzások embertelensége és öncélúsága az, ami Recsket nemcsak hogy kiemeli, de egyenesen a kommunista terror szimbólumává teszi. Rengeteg egyházi személyről tudunk, akiket ezekbe a táborokba hurcoltak el. Hogyan vált az egyház is célponttá? A kommunista rezsim eleve ateista, materialista világnézetre épült. Magát a vallást legyőzendő világnézetként kezelte, az egyházra pedig nemcsak rivális intézményként, hanem politikai pártként, kiiktatandó ellenségként tekintett. A nyílt terroreszközöket használó Rákosi-diktatúra kifejezetten az erőszak eszközével igyekezett megsemmisíteni az egyházat és a papságot, és elrettenteni a híveket. Később a Kádár-rendszer sokat finomodott eszközeiben, de a cél, vagyis a vallásos világnézet megszüntetése, nem változott. Kádár ezt egyébként meg is fogalmazta, amikor azt mondta, „a végső harc a lelkekért folyik”. A kommunizmus maga valláspótlékot kínált, a kommunista pártvezetés pedig gyakorlatilag egyházpótlékként tekintett magára.

Az egyház sok száz éves társadalmi beágyazottságát pedig – a templomok világán túl az oktatásban, a kulturális intézményekben, az egészségügyben, az ifjúsági egyesületekben is szervesen az emberek életéhez tartozott – megpróbálta erőszakosan felszámolni, a híveket a papjaikkal szembefordítani. Hihetetlenül erőszakos egyház- és vallásellenes hadjáratot indítottak, amelynek minden felekezetből voltak áldozatai. A katolikus egyház érintettségéről számos bizonyíték fennmaradt, azonban adódik a kérdés: voltak-e az internálásnak protestáns áldozatai is, tudunk-e ilyen esetekről? Az internálások korai időszakában, 1946-ban Rajk László az egyesületek nagy részét, köztük a katolikus egyesületeket és a cserkészmozgalmat is egy tollvonással feloszlatta. A protestáns egyesületekkel szemben másként léptek fel, ezek közül a legnagyobb a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) volt, amely egy nemzetközi protestáns ifjúsági egyesület, a Young Men’s Christian Association (YMCA) magyarországi tagszervezete volt. Ennek vezetőit, többek között Pógyor Istvánt internálták, és nekik megfelelő, vagyis a kommunista párttal együttműködni hajlandó új vezetőséget helyeztek a KIE élére. Pógyor Istvánt, valamint néhány társát először a Buda-déli táborba internálták. A későbbi zárkaügynök-jelentések alapján úgy tűnik, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök járt közben Péter Gábornál, az ÁVO – a későbbi ÁVH – vezetőjénél, hogy Pógyor Istvánt engedjék ki, de sajnos később, 1951ben egy koncepciós perben mégis elítélték, és végül a börtönben halt meg. Rásky András révaranyosi lelkész története is megrendítő, akit az ötvenes években kémkedéssel kapcsolatos koncepciós perben akartak elítélni, de annyira nem sikerült bizonyítékot gyűjteni ellene, hogy végül ejtették a vádakat. Így őt a kistarcsai internálótáborba zárták, amit sajnos nem élt túl, ő is a diktatúra egyik református mártírja.

Megtörtént-e azóta az egykori rabok rehabilitálása? Kaptak valamilyen kárpótlást azok, akiket a kommunizmus ideje alatt internáltak?

Az internálásokat elszenvedők 1990 után különböző típusú anyagi kárpótlásokat kaptak. De még ha a kárpótlás megtörtént is, a legfontosabb mégis az erkölcsi elégtétel, egyfajta emlékezeti kárpótlás lenne. Az, hogy ezeknek az áldozatoknak a története, traumái és szenvedései ne merüljenek feledésbe. Bár az áldozatok jó része már elhunyt, családjaik és leszármazottaik még élnek, és az internálások története egyben családok története is, hiszen nekik is viselniük kellett egészen a rendszerváltásig azt a terhet, ami ezzel járt. A gyerekek nem tanulhattak tovább, vagy csak nagyon nehezen, és alapvetően hátrányosabb körülmények közül indultak, mert politikailag megbélyegezték az internált emberek családját is.

Milyen teendőink vannak még, hogy az ártatlanul elhurcolt emberek emlékét méltóképpen őrizhessük meg?

Jelenleg generációváltás zajlik, hiszen részben meghalnak az egykori áldozatok, másrészt felnő egy olyan nemzedék, amely már szabadságban született, tehát semmiféle személyes tapasztalata nincs a diktatúráról és a rendszerváltásról. A személyes emlékek kikopásával az emlékezet óhatatlanul történelemmé válik, most ezen a fordulóponton vagyunk. Ez az átalakulás természetes folyamat, és nekünk az a feladatunk, hogy a történelemnek ezt a részét rögzítsük, hogy most már ne az emlékezetünknek, hanem a történelmi tudásunknak váljon részévé. Azt gondolom, sok még a tennivaló, de minél inkább személyes történeteken keresztül tudjuk mindezt feleleveníteni, annál inkább fogékonyak és nyitottak rá a fiatalok. A modern eszközök használata, az internet és a média adta lehetőségek kihasználása, a történetek újraelbeszélése – ez a feladat.

Forrás:

• A kommunista terror legsötétebb szimbóluma: Recsk - Reformátusok lapja (2020.12.20)