A kitelepítés szörnyű hónapjait idézték fel

Petőfi Népe (4. oldal) - 2015. január 22. (Barta Zsolt)

  • Megosztás
  • 2015. January 21.

Császártöltés | Vasárnap a császártöltési Közösségek Házában mintegy 180 ember előtt idézték fel a még élő idős emberek az 1946-47-es esztendő szörnyűségeit.

Évtizedekig elhallgatták, vagy csak zárt ajtó mögött, suttogva beszéltek a kitelepítés szörnyűségeiről Császártöltésen. Nem ok nélkül. Azért kellett elhagynia több száz embernek a szülőföldjét, mert német anyanyelvűnek vallották magukat. A II. világháborút lezáró békeszerződések pedig nemhogy gyógyították volna azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a világégés következtében elszenvedtek a kontinens népei, hanem újabbakat okoztak.

A háborús győztes nagyhatalmak nem csak a határokat tolták odébb kényük kedvük szerint, de népcsoportok millióira nyomták rá a kollektív bűnösök bélyegét, s kényszerítettek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket. Így telepítettek ki Magyarországról legalább 200 ezer német nemzetiségű embert, így telepítettek át Csehszlovákiából, a Felvidékről több mint 100 ezer magyar nemzetiségű embert.

Kétszáz év nyugalomban

1744-ben a kalocsai érsekséghez tartozó területre Németföldről telepítettek be mintegy 50–60 családot, a Felső-Svábságból származó oberschwabeni telepeseket. A lakosság közel nyolcvan százaléka német nemzetiségű lett. A II. világháború utáni több száz családot kitelepítettek másokat elhurcoltak, de ugyanekkor a Felvidékről mintegy kétszázhúsz családot be is telepítettek. Így megszűnt a település sváb nyelvű zártsága.

Császártöltésen pedig a történelem összeért. Csaknem 70 éve ugyanis több száz embert telepítettek Németországba a magyar hatóságok nyomására, akik helyébe elüldözött felvidéki családok települtek be. A németek és a magyarok közül sokan évtizedekig alig érintkeztek egymással. Házasság is igen ritka volt a két nemzetiség között az együttélés első éveiben. A mai napig mindenki tudja, hogy ki kinek a házába költözött. Az élők még tudják, mit vettek el tőlük csak azért, mert német anyagnyelvűeknek vallották magukat egykor, pedig túlnyomó többségük mindig magyar érzelmű volt.

Közösen idézték fel a történteket

Vasárnap a Magyarországi Németek Kitelepítésének Emléknapján felidézték a még élő idős császártöltésiek a kitelepítés heteit, hónapjait. Mintegy 180 ember töltötte meg a Közösségek Háza nagytermét. Az érdeklődőket Petz Erzsébet, a Császártöltési Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke és a Hóman Antal, a szervezet tagja köszöntötte. A résztvevők elénekelték a hajósi énekkórussal a magyarországi németek himnuszát, majd felidézték a kitelepítés történetét. A rendezvényen dr. Varga István, a helyi televízióstudió vezetője kérdezte Wikker Józsefet, Márin Tamásné Bergmann Teréziát és Lakner Józsefnét Walter Máriát. A riporter csak kétéves volt, amikor a felvidéki Garamlökről Császártöltésre telepítették a családját, azokban a hónapokban a három idős ember pedig addig bújdosott a környéken a családjával, amíg a hatóságok abba nem hagyták a németek elleni hajtóvadászatot. Így maradhattak itthon.

Menekültek a családok

Varga István elmondta: amikor megérkezett a kitelepítés híre 1947. augusztus 17-én, a lakosság nagyobb része elrejtőzött, csak 50 embert tudnak a hatóságok összeszedni a faluban. Majd 1948. január 28–án és 29-én a kivezényelt karhatalom 80 ember fogdosott össze. Eközben megindult a betelepítés, 1947 áprilisában Ó-Kécskéről 29 család települt a faluba, áprilisban a Felvidékről 34 családot telepítettek Töltésre. Júliusban újabb 63 család jött az ország belsejéből, majd a Felvidékről 36 újabb családot telepítettek a településre. Eközben a községből 463 lakos hiányzott, mert a többségük kényszermunkán vagy hadifogságban dolgozott a Szovjetunióban. Majd 1947 augusztusában 120 újabb családnak kellett áttelepülni a Felvidékről, és '48-ban további felvidéki családokat telepítettek be. 1949-ben 300 személy érkezett meg a szovjet kényszermunka táborokból. A falu lakossága ekkor 4671 fő volt, ami éppen duplája a jelenlegi lakosságszámának.

Évtizedekig elhallgatták, vagy csak zárt ajtó mögött, suttogva beszéltek a kitelepítés szörnyűségeiről Császártöltésen. Nem ok nélkül. Azért kellett elhagynia több száz embernek a szülőföldjét, mert német anyanyelvűnek vallották magukat. A II. világháborút lezáró békeszerződések pedig nemhogy gyógyították volna azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a világégés következtében elszenvedtek a kontinens népei, hanem újabbakat okoztak.

A háborús győztes nagyhatalmak nem csak a határokat tolták odébb kényük kedvük szerint, de népcsoportok millióira nyomták rá a kollektív bűnösök bélyegét, s kényszerítettek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket. Így telepítettek ki Magyarországról legalább 200 ezer német nemzetiségű embert, így telepítettek át Csehszlovákiából, a Felvidékről több mint 100 ezer magyar nemzetiségű embert.

Kétszáz év nyugalomban

1744-ben a kalocsai érsekséghez tartozó területre Németföldről telepítettek be mintegy 50–60 családot, a Felső-Svábságból származó oberschwabeni telepeseket. A lakosság közel nyolcvan százaléka német nemzetiségű lett. A II. világháború utáni több száz családot kitelepítettek másokat elhurcoltak, de ugyanekkor a Felvidékről mintegy kétszázhúsz családot be is telepítettek. Így megszűnt a település sváb nyelvű zártsága.

Császártöltésen pedig a történelem összeért. Csaknem 70 éve ugyanis több száz embert telepítettek Németországba a magyar hatóságok nyomására, akik helyébe elüldözött felvidéki családok települtek be. A németek és a magyarok közül sokan évtizedekig alig érintkeztek egymással. Házasság is igen ritka volt a két nemzetiség között az együttélés első éveiben. A mai napig mindenki tudja, hogy ki kinek a házába költözött. Az élők még tudják, mit vettek el tőlük csak azért, mert német anyagnyelvűeknek vallották magukat egykor, pedig túlnyomó többségük mindig magyar érzelmű volt.

Közösen idézték fel a történteket

Vasárnap a Magyarországi Németek Kitelepítésének Emléknapján felidézték a még élő idős császártöltésiek a kitelepítés heteit, hónapjait. Mintegy 180 ember töltötte meg a Közösségek Háza nagytermét. Az érdeklődőket Petz Erzsébet, a Császártöltési Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke és a Hóman Antal, a szervezet tagja köszöntötte. A résztvevők elénekelték a hajósi énekkórussal a magyarországi németek himnuszát, majd felidézték a kitelepítés történetét. A rendezvényen dr. Varga István, a helyi televízióstudió vezetője kérdezte Wikker Józsefet, Márin Tamásné Bergmann Teréziát és Lakner Józsefnét Walter Máriát. A riporter csak kétéves volt, amikor a felvidéki Garamlökről Császártöltésre telepítették a családját, azokban a hónapokban a három idős ember pedig addig bújdosott a környéken a családjával, amíg a hatóságok abba nem hagyták a németek elleni hajtóvadászatot. Így maradhattak itthon.

Menekültek a családok

Varga István elmondta: amikor megérkezett a kitelepítés híre 1947. augusztus 17-én, a lakosság nagyobb része elrejtőzött, csak 50 embert tudnak a hatóságok összeszedni a faluban. Majd 1948. január 28–án és 29-én a kivezényelt karhatalom 80 ember fogdosott össze. Eközben megindult a betelepítés, 1947 áprilisában Ó-Kécskéről 29 család települt a faluba, áprilisban a Felvidékről 34 családot telepítettek Töltésre. Júliusban újabb 63 család jött az ország belsejéből, majd a Felvidékről 36 újabb családot telepítettek a településre. Eközben a községből 463 lakos hiányzott, mert a többségük kényszermunkán vagy hadifogságban dolgozott a Szovjetunióban. Majd 1947 augusztusában 120 újabb családnak kellett áttelepülni a Felvidékről, és '48-ban további felvidéki családokat telepítettek be. 1949-ben 300 személy érkezett meg a szovjet kényszermunka táborokból. A falu lakossága ekkor 4671 fő volt, ami éppen duplája a jelenlegi lakosságszámának.

A lista az iskolában volt

A három idős ember közül Wikker József kezdte a visszaemlékezést. Elmondása szerint, már 1946-ban kezdődött a kitelepítés. A volksbundistákat elvitték Bácsborsódra, akik hazajöttek onnét, azoknak a házát az ókécskeiek addigra már elfoglalták. A következő évben elterjedt a kitelepítés híre a faluban, de hogy az kire vonatkozik, és mikor kell menni, azt nem tudták. A hatóságok beleltároztak mindent, majd csend lett. Augusztus 15-én dobolta ki a kisbíró, hogy az iskolában ott a lista arról, akinek távoznia kell Magyarországról. Húszkilós csomaggal lehetett elhagyni a falut. Aki csak látta a nevét az elbújt a faluban, vagy a környéken. Wikker József és a barátai egy dombra mentek, ahonnét belátták a települést, látták, honnan és hová menekülnek az emberek. Ők pedig a szőlőkben bújdostak tovább. Két hónappal később az egyik rokon fogadta be, majd később Bajára ment, s amikor már nem keresték a kitelepítendőket, visszament a faluba, majd ott találkozott édesanyjával, aki a nyáron ment haza.

Ép ésszel alig lehetett túlélni

Márin Tamásné Rézi néni 11 éves volt a kitelepítéskor, a bátyja pedig 13-at töltötte be. A népszámláláskor a család magyarnak vallotta magát, de a tanárjuk rábeszélésére ráírták a kérdőívre, hogy német anyanyelvűek. Ez volt a vesztük, mert így később felkerültek a kitelepítési listára. Amikor a kitelepítés elkezdődött, a nagyapa egy kocsira ültette a családot és Kalocsára mentek, ahol egy ismerős bújtatta őket. Ott voltak pár napig. Amikor a nagy razzia véget ért, édesanyja hazament, hogy a szőlőt leszedje, ebből lett egy kis pénzük. Mire több hónap után hazaköltözött a család, a lakást már a betelepülők elfoglalták. Az idegeneké lett minden, amit egy élet munkájával gyűjtöttek a szülők, köztük vagy 50 tyúk, birka, tehén és ló is. Ahogy mondta, az édesanyja bekopogott az új lakókhoz, hogy kérjen legalább egy pár tyúkot, mert éheztek. De csúnya módon kizavarták őt. Pedig keservesen építették fel a szülők a családi házukat. – Nem tudom sírás nélkül elmondani. Aki nem élt benne az nem tudja megérteni. Meséltük a gyerekeknek és az unokáknak, akik azt mondták: azon kell csodálkozni, hogy ezek után a szülőknek megmaradt az ép elméjük. Pedig ők senkit nem bántottak, mégis elvettek tőlünk mindent – mondta könnyeivel küszködve Rézi néni.

A hajósi német nemzetiségű énekkar többször is fellépett az est során.

A nádasban bújkáltak

Lakner Józsefné Mária néni 13 éves volt kitelepítéskor. – Bementem az iskolába, döbbenten láttam, hogy az édesanyám neve rajta volt a listán – mesélte Mária néni, akinek édesapja 1942-ben vonult be, 44-ben fogságba esett és Oroszországba vitték. A kitelepítéskor, júniusban jött haza. Azt mondták, hogy aki fogságban volt azt nem telepítik ki, de a családját azt elviszik. Amikor megkezdődött az embervadászat, az édesanyjával bemenekült a falu melletti nádasba, majd a szőlőkbe, ahol addig maradtak amíg az embereket szállító autók a faluban voltak. Édesapja aznap a szőlőbe ment korán, s nem tudott semmiről. Amikor hazament és üres volt a ház, azt hitte elvitték a családját. – Édesanyámmal nappal a hajósi erdőben voltunk, de este hazajöttünk a nádason keresztül. Amikor apám kinyitotta az ajtót mindnyájan sírva fakadtunk. Apám az éjjel kiment a nádasba, ahol egy búvóhelyet készített nekünk. Nappal ott voltunk, este meg a házban. Édesanyám éjszaka mosott főzött, nappal a nádasban voltunk. Tíz-tizenkét napig ott tartózkodtunk. A közelben egy felvidéki család lakott, ahol Jolán néni minden nap bejött hozzánk érdeklődni: mi van a családdal. Apám csak hajtogatta, hogy nem tudja hol vagyunk. Majd a tizenkettedik napon azt mondta, ne árulja el: itthon vannak. Ekkor Jolán néni megbeszélte a családjával, hogy befogad bennünket. Nappal ott voltunk, de éjszaka otthon aludtunk. Egy hónap múlva jött a hír, hogy azoknak a családjait, akik a hadifogságból jöttek haza nem telepítik ki. Ekkor szabadok lehettünk. A házunkat sem vették el, mert apám fogoly volt – mondta Mária néni.

A beszélgetést dr. Varga István a császártöltési helyi stúdióban folytatja az említett idős emberekkel és másokkal is ezen a hétvégén. A rendezvényen fellépett a nemesmádudvari német tánccsoport, akik tagjai a kitelepítés történetére alkotott koreográfiát mutatták be a nézők előtt.

Elűzték a szülőföldjükről, elvették a házukat, elvesztették a hazájukat is

A II. világháború utáni békeszerződés kollektív háborús bűnösként kezelte az európai németséget, így a Magyarországon a XVIII. század óta a Duna-Tisza közén élő svábokat is. A becslések szerint Magyarországon 1945-ben csaknem 400 ezer német nemzetiségi élhetett. A kitelepítés intézésére felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségű embert fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946-ban és 1947-ben körülbelül 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948. végéig még körülbelül 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. Az adatok alapján több százezer kataszterhold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. A német nemzetiségűek tulajdonában lévő 60 400 ház közül 44 750 ingatlant vett el a magyar állam. Az első vonat 1946. január 19-én indult Budaörsről a kitelepített svábokkal, így ezen a napon emlékeznek a történtekre. Hogy kiknek kellett menniük? Azoknak, akik az 12330/1945 M.E. rendelet értelmében az 1941. évi népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották magukat. Ez a szempont nem vette figyelembe azt, hogy a népszámláláson történő adatszolgáltatásnak nem lehet semmilyen következménye az érintettekre nézve.


Képek


Címkék

kitelepítések