A Gulág áldozatairól tartottak konferenciát Szegeden

Nemzetközi konferenciát tartottak Szegeden január 27-én, pénteken a Katolikus Ház nagytermében „Hívők és egyházi emberek a Gulágon” címmel. Az eseményt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány szervezte a Gulág Emlékbizottság és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

A magyarországi kutatók mellett a határon túlról is érkeztek szakemberek, történészek. A délelőtti előadásokon a katolikus és protestáns egyházak Magyarország Trianon utáni területéről elhurcolt tagjaival, míg a délutáni szekcióban az elcsatolt országrészek tragikus sorsú képviselőinek történetéről tartottak értekezést. A konferencia szervezőjének, Zombori István történésznek, a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány szakmai vezetőjének, valamint a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok felelős szerkesztőjének köszöntője után a jelenlévők egy perces néma felállással emlékeztek a közelmúltban, száz esztendős korában elhunyt, a Gulágon tíz éven át fogvatartott Olofsson Placid bencés szerzetesre, akiről ezt követően főapátja, Várszegi Asztrik tartott előadást. A főapát röviden ismertette Placid atya életútját, aki a magyarországi bencés rend tagjaként lett politikai fogoly a Gulágon. Várszegi Asztrik ezt követően arról beszélt, hogy Mindszenty József hercegprímás 1945-ben többször is felszólította a megyéspüspököket, így a főapátot is, mint ordináriust, hogy számoljanak be egyházmegyéik történéseiről 1944 és 1945 között, illetve a rendi közösségükben. Egy ilyen beszámolóban olvasható, hogy a rend tagjai közül több mint tízen hadifoglyok voltak. Egyetlen „bűnük” volt, hogy lelkipásztori szolgálatot végeztek a hadseregben. Alighogy néhányan visszatértek a rendbe, mások pedig külföldre menekültek, elindult egy másik hullám azok ellen, akik éppen a kommunista diktatúra termelte konfliktusok közepette szembe kerültek a fennálló rendszerrel. Ennek kiemelkedő szereplője volt Olofsson Placid. Várszegi Asztrik főapát elmondta, Placid atya megbízást kapott, hogy a Szociális Testvérek és Slachta Margit női mozgalmát támogassa. E támogatás révén a parlamentbe is bekerült, de ő nem érvényesítette mandátumát, azt azonnal másnak adta át. E történet a fennálló hatalom számára azonban egyértelművé tette a bencés szerzetes antikommunista érzelmeit. Egy fiatal szovjet tiszt meggyilkolása adott a kommunisták számára lehetőséget, hogy Olofsson Placidot koholt vádak alapján perbe fogják. Sorsáról nem magyar, hanem szovjet bírák hoztak ítéletet, így került tíz évre a Gulágra. A vád antibolsevista propaganda, terrorcselekmény, tömegmészárlásra való buzdítás volt. Placid atyától lehet tudni, hogy egy társaságban arra a kérdésre válaszolva, mi a véleménye a fegyveres harcról, ő azt válaszolta, hogy ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére, egy szovjet katona megölése nem segít… E kijelentése volt elítélésének alapja, az ítélet megfogalmazása szerint Olofsson Placid a nép ellensége volt.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke a református egyház kommunista hatalom idején elszenvedett megpróbáltatásait mutatta be a hallgatóságnak. Mint mondta, elsősorban a kárpátaljai református közösség tagjai közül kerültek sokan a Gulágra, míg a mai Magyarország területén élő reformátusok közül is sokakat meghurcoltak, sokan kerültek munkatáborokba, de a lelkészeket legtöbb esetben hazaengedték, sőt arra bíztatták őket, hogy szolgálatukat tovább folytassák.

Mirák Katalin, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának tagja az evangélikusok Gulágot, illetve orosz lágereket megjárt tagjairól tartotta előadását. Az 1944 végétől induló Keletre és Nyugatra menő kitelepítettekről, illetve táborokba hurcolt evangélikusokról beszélt. A kitelepítés alapja legtöbbször a német, vagy németes hangzású név volt, mely az evangélikusok közt gyakran fordult elő. A kollektív bűnösség elve miatt kellett szenvedniük. Mirák Katalin ezután a szovjet politikai börtönt megjáró Böröcz Sándorról beszélt, akit a soproni evangélikus teológia elvégzése után, 1938 szeptemberében szenteltek lelkésszé. Ezt követően nyolc dunántúli gyülekezetben szolgált. 1948 augusztusában egyhetes lelkészi evangelizációra utazott Uraiújfaluba, s közben meglátogatta apósáékat Vadosfán. Itt két férfi pisztolyt szegezett rá és a „népköztársaság nevében” letartóztatta őt. A szombathelyi börtönbe vitték. Ekkor az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) ottani kirendeltségét Berkesi András vezette, akit épp ebben az időben neveztek ki az ÁVH budapesti II/2. alosztályának vezetőjévé. 1945-50 között a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán, a katonai elhárítás területén vizsgálótisztként háborús bűnös, népellenes, demokráciaellenes és összeesküvési ügyek nyomozásában vett részt. Ő irányította a „Hadvári-féle” kémbanda szombathelyi csoportjának az őrizetbe vételét, s így Böröcz Sándor letartóztatását is, aki a vád szerint az összeesküvő társaság „sejtvezetője” volt. (Berkesi András őrnagy 1956 után Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatójának támogatásával a korszak egyik legnépszerűbb krimiírója lett.) A lelkészt Szombathelyről Budapestre vitték, előbb a Bartók Béla út 24/26-ba, ahol a kihallgatásokat Berkesi őrnagy vezette. Aztán 1948 októberében átszállították a Vilma királyné út (ma Városligeti fasor) 34/36-ba, a Budapesten működő szovjet állambiztonsági szervek egyik börtönébe. 1948 telén az ausztriai Baden bei Wienbe, a kelet-európai szovjet elhárító főparancsnokság és a szovjet katonai bíróság központjába vitték, ahol a szovjet hadbíróság 1949. február 24-én negyedszázadnyi, javító munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. 1955 január végén állították ki szabadulólevelét, a szovjet hatóság átadta őt az illetékes magyar belügyi hatóságoknak, amely börtönbe csukta Böröcz Sándort. Végül 1956. november 2-án szabadult, de egyházi vezetői nem merték, nem tudták lelkészként alkalmazni, ezért családjával hosszú éveken át nagy nélkülözésben élt.

Kálmán Peregrin ferences történész rendje Gulágra hurcolt tagjairól emlékezett meg. Kiss Szalézról beszélt, aki minden elnyomó rendszer, diktatúra ellen felemelte szavát, ezért a Gestapo el akarta fogni, melytől a Debrecenből Gyöngyösre való áthelyezés mentette meg. Itt szervezte meg a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, a KEDIM-et, melynek működését a kommunista vezetés nem nézte jószemmel. 1946 húsvét vasárnapján P. Kiss Szalézt több fiatallal együtt elhurcolták. A szerzetes elleni eljáráshoz ürügyül szolgált, hogy néhány fiatal fiú szovjet katonák ellen merényletet követett el. A kommunisták ezeket az állítólagos gyilkosságokat használták fel első, nagyszabásúnak ígérkező támadásukhoz a Kisgazdapárt és a Katolikus Egyház ellen. Eszerint a bűncselekmények elkövetésére P. Kiss Szaléz biztatta a hozzá rendszeresen járó, s a KEDIM-hez valamilyen módon kapcsolódó fiúkat. Kiss Szalézt a Fő utcába, majd a kőbányai gyűjtőfogházba vitték. Eleinte az Andrássy út 60-ban vallatták, végül a szovjet katonai bíróság öt társával együtt 1946. december 10-én golyó általi halálra ítélte, melyet még aznap végre is hajtottak. Kálmán Peregrin hangsúlyozta, megítélése szerint e per és ítélet lehetett a Katolikus Egyház és Mindszenty József hercegprímás elleni koncepciós perek főpróbája, mellyel az Egyház és a hívek reakcióira voltak kíváncsiak a hatalom emberei.

További részletek:

- a teljes cikk, fotógaléria a Magyarkurir.hu oldalon