A Gulág áldozatairól tartottak konferenciát Szegeden

Magyar Kurír katolikus hírportál- 2017.01.28.

  • Megosztás
  • 2017. January 29.
Forrás: NEB

Nemzetközi konferenciát tartottak Szegeden január 27-én, pénteken a Katolikus Ház nagytermében „Hívők és egyházi emberek a Gulágon” címmel. Az eseményt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány szervezte a Gulág Emlékbizottság és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

A magyarországi kutatók mellett a határon túlról is érkeztek szakemberek, történészek. A délelőtti előadásokon a katolikus és protestáns egyházak Magyarország Trianon utáni területéről elhurcolt tagjaival, míg a délutáni szekcióban az elcsatolt országrészek tragikus sorsú képviselőinek történetéről tartottak értekezést. A konferencia szervezőjének, Zombori István történésznek, a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány szakmai vezetőjének, valamint a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok felelős szerkesztőjének köszöntője után a jelenlévők egy perces néma felállással emlékeztek a közelmúltban, száz esztendős korában elhunyt, a Gulágon tíz éven át fogvatartott Olofsson Placid bencés szerzetesre, akiről ezt követően főapátja, Várszegi Asztrik tartott előadást. A főapát röviden ismertette Placid atya életútját, aki a magyarországi bencés rend tagjaként lett politikai fogoly a Gulágon. Várszegi Asztrik ezt követően arról beszélt, hogy Mindszenty József hercegprímás 1945-ben többször is felszólította a megyéspüspököket, így a főapátot is, mint ordináriust, hogy számoljanak be egyházmegyéik történéseiről 1944 és 1945 között, illetve a rendi közösségükben. Egy ilyen beszámolóban olvasható, hogy a rend tagjai közül több mint tízen hadifoglyok voltak. Egyetlen „bűnük” volt, hogy lelkipásztori szolgálatot végeztek a hadseregben. Alighogy néhányan visszatértek a rendbe, mások pedig külföldre menekültek, elindult egy másik hullám azok ellen, akik éppen a kommunista diktatúra termelte konfliktusok közepette szembe kerültek a fennálló rendszerrel. Ennek kiemelkedő szereplője volt Olofsson Placid. Várszegi Asztrik főapát elmondta, Placid atya megbízást kapott, hogy a Szociális Testvérek és Slachta Margit női mozgalmát támogassa. E támogatás révén a parlamentbe is bekerült, de ő nem érvényesítette mandátumát, azt azonnal másnak adta át. E történet a fennálló hatalom számára azonban egyértelművé tette a bencés szerzetes antikommunista érzelmeit. Egy fiatal szovjet tiszt meggyilkolása adott a kommunisták számára lehetőséget, hogy Olofsson Placidot koholt vádak alapján perbe fogják. Sorsáról nem magyar, hanem szovjet bírák hoztak ítéletet, így került tíz évre a Gulágra. A vád antibolsevista propaganda, terrorcselekmény, tömegmészárlásra való buzdítás volt. Placid atyától lehet tudni, hogy egy társaságban arra a kérdésre válaszolva, mi a véleménye a fegyveres harcról, ő azt válaszolta, hogy ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére, egy szovjet katona megölése nem segít… E kijelentése volt elítélésének alapja, az ítélet megfogalmazása szerint Olofsson Placid a nép ellensége volt.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke a református egyház kommunista hatalom idején elszenvedett megpróbáltatásait mutatta be a hallgatóságnak. Mint mondta, elsősorban a kárpátaljai református közösség tagjai közül kerültek sokan a Gulágra, míg a mai Magyarország területén élő reformátusok közül is sokakat meghurcoltak, sokan kerültek munkatáborokba, de a lelkészeket legtöbb esetben hazaengedték, sőt arra bíztatták őket, hogy szolgálatukat tovább folytassák.

Mirák Katalin, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának tagja az evangélikusok Gulágot, illetve orosz lágereket megjárt tagjairól tartotta előadását. Az 1944 végétől induló Keletre és Nyugatra menő kitelepítettekről, illetve táborokba hurcolt evangélikusokról beszélt. A kitelepítés alapja legtöbbször a német, vagy németes hangzású név volt, mely az evangélikusok közt gyakran fordult elő. A kollektív bűnösség elve miatt kellett szenvedniük. Mirák Katalin ezután a szovjet politikai börtönt megjáró Böröcz Sándorról beszélt, akit a soproni evangélikus teológia elvégzése után, 1938 szeptemberében szenteltek lelkésszé. Ezt követően nyolc dunántúli gyülekezetben szolgált. 1948 augusztusában egyhetes lelkészi evangelizációra utazott Uraiújfaluba, s közben meglátogatta apósáékat Vadosfán. Itt két férfi pisztolyt szegezett rá és a „népköztársaság nevében” letartóztatta őt. A szombathelyi börtönbe vitték. Ekkor az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) ottani kirendeltségét Berkesi András vezette, akit épp ebben az időben neveztek ki az ÁVH budapesti II/2. alosztályának vezetőjévé. 1945-50 között a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán, a katonai elhárítás területén vizsgálótisztként háborús bűnös, népellenes, demokráciaellenes és összeesküvési ügyek nyomozásában vett részt. Ő irányította a „Hadvári-féle” kémbanda szombathelyi csoportjának az őrizetbe vételét, s így Böröcz Sándor letartóztatását is, aki a vád szerint az összeesküvő társaság „sejtvezetője” volt. (Berkesi András őrnagy 1956 után Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatójának támogatásával a korszak egyik legnépszerűbb krimiírója lett.) A lelkészt Szombathelyről Budapestre vitték, előbb a Bartók Béla út 24/26-ba, ahol a kihallgatásokat Berkesi őrnagy vezette. Aztán 1948 októberében átszállították a Vilma királyné út (ma Városligeti fasor) 34/36-ba, a Budapesten működő szovjet állambiztonsági szervek egyik börtönébe. 1948 telén az ausztriai Baden bei Wienbe, a kelet-európai szovjet elhárító főparancsnokság és a szovjet katonai bíróság központjába vitték, ahol a szovjet hadbíróság 1949. február 24-én negyedszázadnyi, javító munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. 1955 január végén állították ki szabadulólevelét, a szovjet hatóság átadta őt az illetékes magyar belügyi hatóságoknak, amely börtönbe csukta Böröcz Sándort. Végül 1956. november 2-án szabadult, de egyházi vezetői nem merték, nem tudták lelkészként alkalmazni, ezért családjával hosszú éveken át nagy nélkülözésben élt.

Forrás: Magyar Kurír

Kálmán Peregrin ferences történész rendje Gulágra hurcolt tagjairól emlékezett meg. Kiss Szalézról beszélt, aki minden elnyomó rendszer, diktatúra ellen felemelte szavát, ezért a Gestapo el akarta fogni, melytől a Debrecenből Gyöngyösre való áthelyezés mentette meg. Itt szervezte meg a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, a KEDIM-et, melynek működését a kommunista vezetés nem nézte jószemmel. 1946 húsvét vasárnapján P. Kiss Szalézt több fiatallal együtt elhurcolták. A szerzetes elleni eljáráshoz ürügyül szolgált, hogy néhány fiatal fiú szovjet katonák ellen merényletet követett el. A kommunisták ezeket az állítólagos gyilkosságokat használták fel első, nagyszabásúnak ígérkező támadásukhoz a Kisgazdapárt és a Katolikus Egyház ellen. Eszerint a bűncselekmények elkövetésére P. Kiss Szaléz biztatta a hozzá rendszeresen járó, s a KEDIM-hez valamilyen módon kapcsolódó fiúkat. Kiss Szalézt a Fő utcába, majd a kőbányai gyűjtőfogházba vitték. Eleinte az Andrássy út 60-ban vallatták, végül a szovjet katonai bíróság öt társával együtt 1946. december 10-én golyó általi halálra ítélte, melyet még aznap végre is hajtottak. Kálmán Peregrin hangsúlyozta, megítélése szerint e per és ítélet lehetett a Katolikus Egyház és Mindszenty József hercegprímás elleni koncepciós perek főpróbája, mellyel az Egyház és a hívek reakcióira voltak kíváncsiak a hatalom emberei.

További részletek:

- a teljes cikk, fotógaléria a Magyarkurir.hu oldalon


Címkék

Földváryné Kiss Réka