Általános iskola Megosztás 2024. January 31. Az alább közölt anyag ITT letölthető Hegedüs András visszaemlékezése a politikai elítéltek rehabilitációjáról Még a kommunistaperek rehabilitálása is nagyon kemény dió volt. 1956 közepéig ott ültek a Titkárságban azok az emberek, akik felelősek voltak a rehabilitálásokért: Rákosi, Gerő, Farkas Mihály. Ugye érthető, hogy ők minden erővel e folyamat ellen voltak? A szerencse Péter Gábor személyében a kezükre játszik. Időközben ugyanis megváltoztatták ellene a vádat, a koncepciós perek vezetését írják a számlájára. Ez persze teljesen lehetetlen álláspont, hiszen Péter a „négyes” utasításait hajtotta végre. A nem kommunista elítélteket azzal a megfontolással nem rehabilitálják, mert – ahogy mondják – részben ezek a perek segítették hatalomra jutni a rendszert, ami egyébként igaz is. Ha rehabilitálnák ezeket az elítélteket – így tovább a logika –, bizonyos mértékig megkérdőjeleznék a hatalom létrejöttének legalitását is. Ezt a gondolkodást akkor én is osztottam. (…) A legnagyobb vita Rajk rehabilitálása körül zajlik. Kádár, Kállai és Donáth ügyét el lehetett intézni suba alatt, mert nem kirakatperek voltak. A koncepciós perek áldozatait viszont akár meghaltak, akár életben maradtak, nyilvánosan kellett rehabilitálni. (Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. Bp., 1989, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 254–280. l.) Hasznos információk Ezerkilencszázötvenhárom július 25-én, az „új szakasz” meghirdetésének eredményeként az Elnöki Tanács részleges közkegyelmet gyakorolt: kegyelemben részesültek a 2 évnél rövidebb idejű szabadságvesztésre ítélt politikai foglyok. Hegedüs András az első Nagy Imre-kormányban a Minisztertanács első elnökhelyettese és egyben a földművelésügyi tárca vezetője. Nagy Imre leváltása után 1955. április 18-án a Minisztertanács elnökévé nevezték ki. Péter Gábor: z ÁVO-nak, illetve ÁVH-nak a vezetője. Kiemelkedő szerepe volt a koncepciós perek végrehajtásában. 1952-ben leváltották tisztségéből és kizárták a pártból. 1953. január 3-án letartóztatták, a Katonai Felsőbíróság 1954-ben életfogytiglani, majd új eljárásban a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957-ben 14 év börtönbüntetésre ítélte. 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. A „négyes” a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben a párt mindenható négy vezérét nevezték „négyes fogatnak”: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József. Az 1949-es Rajk-perben és a hozzá kapcsolódó perekben összesen 97 fő ült a vádlottak padján, 15 főt kivégeztek, 7 fő kényszermunka-büntetést, 57 személyt börtönbüntetést, 12 fő fegyházbüntetést kapott. A Rajk-per után börtönbe kerültek azok a kommunista vezetők, akik nem Moszkvából érkeztek (pl. Kádár János, Kállai Gyula, Donáth Ferenc, Újhelyi Szilárd, Haraszti Sándor, Aczél György), valamint a volt Szociáldemokrata Párt vezetői is (pl. Kéthly Anna, Szakasits Árpád, Marosán György, Ries István). Információkeresés Miből derül ki, hogy ez a visszaemlékezés jóval az események után készült? Hogyan akarták Rákosiék elhárítani magukról a felelősséget a koholt perekkel kapcsolatban? A rehabilitációk során az ártatlanul bebörtönzött nem kommunista elítéltek miért estek más megítélés alá, mint a kommunisták? Milyen következménnyel járt ez? Mi volt az álláspont a kommunista elítéltek rehabilitációjával kapcsolatban? Miért? Rajk rehabilitációja miért volt különösen kényes kérdés? Elemzés és értékelés Miért kell óvatosan és kritikusan kezelni a visszaemlékezéseket, ha történelmi forrásként használjuk őket? A pártban és a pártvezetésben hallgatólagosan miért támogatták sokan Rákosit abban, hogy kibújjon a felelősség alól? A kommunista elítéltek szabadon bocsátása milyen hatással lehetett a Nagy Imre és Rákosi között zajló politikai harcra? Milyen magyarázatot tudnál arra adni, hogy számos börtönből szabadult kommunista politikus (pl. Kádár János, Kállai Gyula), szabadulása után vezetőként visszatért abba a pártba, amelyet még azok uraltak, akik parancsot adtak az ő megkínzásukra és bebörtönzésükre? Nagy Imrének milyen álláspontot volt érdemes képviselnie a rehabilitációk ügyében? Hosszabb változat – Miniszterelnökséged egyik legfontosabb belpolitikai eseménye a rehabilitálások voltak. Mikor, miért határoztátok el, hogy rehabilitáljátok az ártatlanul elítéltek legalább kommunista tagjait? – A gondolat már 1953-ban megszületett. Lehetőséget adott erre az, hogy a Szovjetunióban is volt egy nagyon csekély mérvű rehabilitáció. (…) Nálunk Kállai Gyula ügyével kezdődött a rehabilitálás. Azt hiszem, 1953 végén volt ez. Az elvi döntés még titkársági szinten történt, ott határoztunk. Később megalakult a Rehabilitációs Bizottság, és ez intézte az ügyeket. Kállai rehabilitálását még el lehetett suba alatt intézni, mert őt nem kirakatperben ítélték el, hanem titkos tárgyaláson. – Tehát miután azt sem írták meg a lapok, hogy elítélték, arról sem kellett hírt adni, hogy szabadlábra helyezték. Tulajdonképpen nem történt semmi. Szász Béla írja, hogy a börtönből történt elbocsátó levele szerint egyik nap bevitték, másnap kiengedték. Közben azonban eltelt négy kemény esztendő. Hogyan kezdődött el például Kállai rehabilitálása? Ki tette az első lépést? – Úgy tudom, írt egy levelet Rákosinak, hogy amit felhoztak ellen, az nem volt igaz (…) amit persze Rákosi tudott a legjobban... – (…) igen, de akkor az volt a politika, hogy neki az a jó, ha pártolja a rehabilitációt. Magát az eljárást a Rehabilitációs Bizottság végezte később, amelynek Gerő lett az elnöke, de a bizottság tagja volt Nagy Imre is, meg Piros László. Kállai rehabilitációját, úgy emlékszem, Nagy Imre és Gerő intézte. – Te nem voltál tagja a Rehabilitációs Bizottságnak? – Nem. Nem is akartam tagja lenni. Azt hiszem, már említettem: tudtam, hogy csak félmegoldásokra képesek. A teljes megoldás keresztülviteléhez nekem nem volt erőm. Egyébként fontos rehabilitálás volt Kádár Jánosé, amit szintén suba alatt intéztek. Erre elég későn került sor. Rehabilitálása után azonban viszonylag gyorsan megválasztották a Pest Megyei Pártbizottság első titkárává, ami fontos poszt volt. (…) – Ismét emlékeztetnem kell arra, hogy a rehabilitálás kizárólag a kommunistákra terjed ki. – Igen, csak kommunistákat rehabilitáltunk. Ugyanakkor azonban nem kommunisták is kijöttek a börtönökből, internálótáborokból. Rehabilitálásuk azonban mindmáig nem történt meg. – Miért nem? – Csak arról tudok beszélni, hogy miért nem történt meg 1956-ig. Még a kommunistaperek rehabilitálása is nagyon kemény dió volt. 1956 közepéig ott ültek a Titkárságban azok az emberek, akik felelősek voltak a rehabilitálásokért: Rákosi, Gerő, Farkas Mihály. Ugye érthető, hogy ők minden erővel e folyamat ellen voltak? A szerencse Péter Gábor személyében a kezükre játszik. Időközben ugyanis megváltoztatták ellene a vádat, a koncepciós perek vezetését írják a számlájára. Ez persze teljesen lehetetlen álláspont, hiszen Péter a „négyes” utasításait hajtotta végre. A nem kommunista elítélteket azzal a megfontolással nem rehabilitálják, mert – ahogy mondják – részben ezek a perek segítették hatalomra jutni a rendszert, ami egyébként igaz is. Ha rehabilitálnák ezeket az elítélteket – így tovább a logika –, bizonyos mértékig megkérdőjeleznék a hatalom létrejöttének legalitását is. Ezt a gondolkodást akkor én is osztottam. (…) Mai fejjel gondolkodva nekem is az a véleményem, hogy nagyon jelentős társadalmi feszültséget csökkentett volna már akkor is a rehabilitáció. Akkor azonban azokat, akik elrendelték a letartóztatásokat, akik végrehajtották azt, akik kínozták, elítélték az ártatlan embereket, tehát akik hordozói és okozói voltak az ötvenes évek elején kibontakozott repressziónak, azokat közvetve elítélte volna a nyilvános rehabilitáció. Felmerült volna a felelősség kérdése. Ezért született meg az a kompromisszum, hogy csak fokozatosan engedjük ki a börtönökből az igazságtalanul bezártak egy részét, és igyekeztünk hallgatni róluk. (…) A legnagyobb vita Rajk rehabilitálása körül zajlik. Kádár, Kállai és Donáth ügyét el lehetett intézni suba alatt, mert nem kirakatperek voltak. A koncepciós perek áldozatait viszont akár meghaltak, akár életben maradtak, nyilvánosan kellett rehabilitálni. Rajk rehabilitálását elkerülhetetlenné tette a Titóval való kibékülés szándéka. Világos volt: addig nincs kiegyezés Titóval, amíg nem rehabilitáltuk Rajkot. – Felszólított benneteket Moszkva arra, hogy rehabilitáljátok Rajkot, miután Hruscsovék már megjárták a belgrádi Canossát? – Nem emlékszem ilyesmire. Nem lehetetlen, hogy Rákosi és Gerő kapott ilyen ösztönzést a huszadik pártkongresszuson, de én erről nem tudok. (Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. Bp., 1989, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 254–280. l.) Fotó:NEB Tudástár
