A 21. század embere már nemigen látja a diktatúrát a Kádár-rendszerben, derül ki egy kiadványból

A retró érzéstől a nosztalgiáig, a XXI. század embere már nemigen látja a diktatúrát a Kádár-rendszerben - derül ki a kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban című kiadványból. A hiba részben bennünk van, csak a szépre emlékezem, nem csak sláger, öngyógyítás is. Az viszont, hogy a történelmi tapasztalat nem vált generációkon átívelő tudássá, egyben azt is jelenti, hogy nem tanultunk a múltból. A felejtésnek sokan örülnek, a korábbi elnyomók szellemi örökösei, sőt esetenként családtagjai ma is küzdenek a hatalomért, frissített szlogenekkel új köntösben, de riasztóan ismerős szándékkal. A Századvég Kiadó és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kötetéről Bauer Béla szociológust Nagy Katalin kérdezte. Bauer Béla szociológusként vett részt ebben a kutatásban. Hogyan látja, mi az, ami meghatározza az emberek emlékezetét? Attól függetlenül, hogy egy közlekedési balesetről vagy a történelmi múltunkról van szó.

-Leginkább a saját társadalmi helyzete. Ha balesetet említ, akkor ő szenvedte el, hogy ő csinálta, ez alapvetően függ, és ez érvényes mindenféle olyan múlttal kapcsolatos, vagy megtörtént eseménnyel kapcsolatos dologra, amelyben részt vettünk. De mi van akkor, ha nem vettünk benne részt. Ennek a kutatásnak az egyik fontos szempontja az volt, hogy olyanokat is kérdezzünk, akik részt vettek nem feltétlenül önszántukból egy diktatúrában vagy együtt éltek egy olyan rendszerrel, egy olyan ideológiával, amelyik lehet, hogy távol állt az értékrendjüktől, és a másik szempont az volt, hogy mi van azokkal, akik vagy meg sem születtek a diktatúrák időszakában, vagy ha meg is születtek, akkor boldog fiatalkorukat élték, és nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy ez diktatúra vagy sem, vagy mégis? Mennyire emlékszünk vissza arra, hogy nem utazhattunk. Ha utazhattunk, akkor ez a béketábor a szocialista országok voltak, mivel 1980 után tudunk-e róla, hogy mi történt Lengyelországban, hogy hogyan jöttek haza azok, akik éppen kint voltak, amikor tüntettek. Emlékszünk-e arra, hogy aki vallásos volt, azt hogyan figyelték meg. Emlékszünk-e arra, hogy bent a munkahelyen milyen szabályok szerint tudtunk működni. Tehát ez a kutatás arra próbált választ keresni, hogy mennyire maradt meg az emberek tudatában mindezt, és ezért is az a címe, hogy a kommunista diktatúra és diktatúrák, mert a kérdezettségünk nagy része nem nagyon tudta elválasztani a Kádár, illetve a Rákosi-korszakot. Pontosan ebből fakadóan kétfajta jelenségre lehetünk figyelmesek, az egyik a nosztalgia, a másik pedig a retró érzés. Milyen fölvenni anyukám ruháját a közeli 60-as évekből, illetve mi az, ami nekem megmaradt, és ezt nevezzük transzfereknek, olyan transzfernek, amit átadunk vagy nem adunk át. A történészek meg azt mondták, hogy nekik van egy perspektívájuk, hogy a kutatásaik alapján, de ők olyan adatokat kutatnak, amik rögzítve vannak. Olyan adatokat kutatnak, amelyek összehasonlíthatók egymással. Vagy mégsem?

-Igen, mert ugye az emlékezet az más.

-Abszolút. Valószínűleg inkább arra emlékszünk, hogy mondjuk az Ifiparkban kivel hogyan találkoztunk, vagy érintettük meg egymást, és nem feltétlenül arra, vagy arra is, hogy Rajnák és társai hogyan vertek meg néhány embert, vagy hogyan futottunk át a Lánchídon, szerintem világcsúcsot döntve 1986-ban, az úgynevezett Lánchíd csatában ki emlékszik rá. Valószínűleg azok, akik ott voltak. Azok, akik nem, maximum egy hírt kaptak a tévén keresztül. És ezt a hírt természetesen az akkori ideológia határozta meg. És itt jön föl megint a nosztalgia és a retró kérdése. És itt jön még egy fogalom, a manipuláció. Tehát hogyha elhallgatunk dolgokat, vagy csak nem mondjuk ki, akkor azt a teret be lehet tölteni. Van a fekete lyuk, ami egy nem létező égitest, hogy klasszikusokat említsünk, és a fehér folt, amiről halvány dunsztunk nincs, hogy mi tartozik oda.

-Abban nincs különbség, hogyha valaki egyedül él, és a környezetében nincs senki, aki bármit is közvetítsen, vagy pedig családban él, ahol mindig vannak információk este a vacsoránál?

-Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ahhoz ez a minta kevés, 1000 fős volt az érdekes, mint a korcsoportra, a nemre és településtípusra volt reprezentatív. A fókuszcsoportos vizsgálat, ahol az attitűdöket a beszélgetés pedig huszonnégy fókusz volt, és tizenkét úgynevezett szakértői interjú, de ebből sem derül ki, hogy egyedül él-e vagy sem, melyik korszakban, mennyi ideig. Itt most egy nagyon egyszerű kérdés, csak egy szójáték. 1961-ben a Ludas Matyi címoldalán megjelent egy grafika, ahol egy hölgy tol egy babakocsit, mellette pedig egy autó megy el, mire a kommentelő öreg hölgyek azt mondják, hogy kicsi vagy kocsi. És ebben az időszakban jelenik meg a terhes és nem az áldott állapotban levő. Tehát a fogalmak eltolódnak. Na most miért hozom ezt? Azért, mert hogy aki egyedül van, az milyen státuszban van. A válás az én generációm számára nem volt jellemző. Talán egy olyan osztálytársunk volt, akinek elváltak a szülei. Míg a gyermekeim osztályában azt hiszem négyen voltunk, akik még nem váltunk el. Amikor arra kérdezünk rá, hogy egyedüllét, ez egészen mást jelent azoknak, akik a '60-as évek elején születtek, és egészen mást jelent, akik mondjuk a '80-as évek végén vagy közepén születtek.

-Azzal mit tud kezdeni a tudomány, a felmérő, a szakember, hogy ugye a múlt az mindig megszépíti egy kicsit az emlékeket. Tehát ami kellemetlen volt, rossz volt, idegen volt, furcsa volt, azt megpróbálom eltávolítani, hacsak lehet, nem emlékezem rá. És próbálom azt fölidézni, ami kellemes volt, jó volt, valamiért nekem tetszett.

-Ezért mondtam azt, hogy nosztalgia és retró. Ugye az ember nem feltétlenül emlékszik negatívan arra, hogy találkozott egy gyönyörű hölggyel vagy egy urral már, hogy manapság ezt óvatosan kell kezelni, akkor még nem kellett, és ez az egyik probléma. Mennyire tud vagy akar igazodni a mai elvárásokhoz a múltra való emlékezés. És azt gondolom, hogy ez azért is fontos, mert ugye a megboldogult boldog békeidőkre, ami ugye a monarchia időszakát jelentette, az én nagypapám és nagymamám is emlékezett, bár nyolc-kilenc évesek voltak ebben az időben, viszont a Horthy-korszakra haláluk előtt pár hónappal. Merthogy bizonyos történéseket egyszerűen a környezeti elvárás kimosott belőle. Ez azért fontos, merthogy a történelemkönyvek egészen 2010-ig inkább pozitív képet alkottak a Kádár-korszakról, megéltük, de olyan fogalmakat, hogy hiányunkban együtt éltünk, hogy gyakorlatilag választási lehetőség, nem semmint önöknek. Azzal együtt én azt gondolom, hogy igen, van egy nagyon nagy létszámú kádári középosztály, akik számára ez egy felemelkedést jelentett. Kérdés mindig az, hogy miből indulunk ki. Az, hogy a téeszesítésre, a háztájikra pozitívan emlékeznek ma már, az nem jelenti azt, hogy nem volt terror a TSZ-be való belépésnél, viszont ez minthogyha eltűnne a közös emlékezetből. Nem csak a történészek, történelemkönyvek számára, hanem az emlékezet számára is, merthogy utána jobban éltünk. Jöttek a Kádár-kockák, ugye ezek a tipikus Kádár-épületek, amiben már volt fürdőszoba, az, hogy nem használták, az egy másik kérdés. Volt üdítős mellékhelyiség, amit nem használtak, mert kint volt a pottyantós, ezek más kérdések. A lényeg az, hogy ezek meg tudtak épülni. Részben még azoknak a múltbeli hagyományoknak megfelelően, amit úgy hívunk, hogy kaláka, és itt most nem az együttesre, hanem az együtt munkálkodásra gondolunk, és nem feltétlenül azokból a jövedelmekből csupán, amelyek a munka mellett létrejöttek. Nagyon sok ilyen példát lehetne említeni, de azt gondolom, hogy ezeknek a fogalmaknak a jelentős részét lábjegyzetelni kéne egy bizonyos korosztály számára, mert nem érti, mert eltűnt.

-Így van, és ha már itt tartunk, a tudáshiány, az ismerethiány, az mennyiben határozza meg az emlékezetüket?

-Én azt gondolom, hogy ezek tudásdeficitek. Olyan hiányok, amelyekre sok mindent lehet építeni. Egyrészt egy emlékezetmódosítást, nevezzük néven, ez manipuláció. És ezekre a manipulációkra lehet építeni olyan történeteket, amelyek nem is léteztek. Egyre idősebbek azok az emberek, akik megélték mondjuk a '60-as éveket. Ha belegondolunk, akkor például Hobo elmúlt hetvenöt éves, miközben az extázis héttől tízig, de még ott sékel, ez egy táncfajta, ahogy mondanám, ahol nem érintjük egymást, megismerjük-e, emlékszünk-e rá, vagy éppen Hobo hogyan emlékszik erre az időszakra, vagy mások, akik meghatározóak voltak. Ugyanarra emlékszünk? És azt gondolom, hogy pontosan ez az a terület, amelyet egyrészt nem nagyon beszélünk manapság ki. Bár az a generáció, ahova én tartozom, még megkapta a szüleitől nagyszüleitől a történeteket, bár nem mindent. Doberdóról többet tudtam, mint arról a gulágról, ahol, mint a nagyapám, mint az édesapám ott volt, haláluk előtt fél évvel. És gyakorlatilag akkor volt érthető Bereményi szövege, hogy a nagyapám rágcsál egy mikrofont, merthogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudták ezeket a történeteket.

Forrás:

• A 21. század embere már nemigen látja a diktatúrát a Kádár-rendszerben, derül ki egy kiadványból - Kossuth Rádió, Vasárnapi újság (2021.07.18.)